Szaller

csak futó kaland

Így már nem lesz meglepetés, hogy milyen filmeket nézek meg augusztusban-szeptemberben, de előre szólok, hogy melyikeket érdemes elcsípni az október 5-ig tartó, nagyszabású, a kínai filmtörténet száz évét összefoglaló, londoni évadban. És amikor azt mondom, hogy nagyszabású, ezt nem úgy kell érteni, hogy van itt egy unatkozó ember Cambridge-ben, aki ilyesmi filmeket szokott nézni és azt hiszi, ezek más számára is érdekesek lehetnek, hanem úgy, hogy ezúttal egy olyan válogatást sikerült a BFI-nak tető alá hoznia, amilyen még soha, sehol a világon nem volt. Először is, ez a sorozat öt hónapon át tart, felöleli az elmúlt száz év termését és a kínaiként emlegetett, de valójában számos helyen (Kína, Hong-Kong, Tajvan), közegben, stílusban keletkezett alkotásokat. A most vetített filmek közül többet betiltottak Kínában, amiket ott nem, azt pedig Tajvanon - tehát ezek közül még a kínai nyelvű közönség sem láthatta mindegyiket. Aztán vannak azok a minden szempontból mérföldkőnek tekinthető modern filmek, amelyek rengeteg európai és amerikai rendezőre voltak hatással. És vannak azok a filmek, amelyek ugyan soha nem voltak betiltva, sőt, esetleg el is jutottak Európába, de akkoriban a világ még nem állt készen rájuk, úgyhogy hamar levették őket a műsorról. A tévé által formált közízlés azóta sem változott pozitív irányba, úgyhogy valószínűleg ez egyben az utolsó alkalom is arra, hogy ezeket a filmeket megnézzük. Én szóltam!

Néhányat külön is kiemelnék:

Red Sorghum (Zhang Yimou)
Nem csak azért ajánlom, mert ez Zhang Yimou (az egyik legfontosabb kínai rendező) első fimje, vagy mert ez egy formabontó és még ma is elbűvölő, univerzális erejű, de mégis ízig-vérig kínai alkotás, hanem mert például ebben van egy olyan dal, amit a tienanmen-téri diáktüntetők énekeltek, amikor a tankok ellen vonultak. A szintén elsőfilmes Gong Li pedig már a film első percében megteremtette a modern kínai nő ideálját. Szóval, ez nem egyszerűen filmtörténet, hanem minden szempontból egy új korszak kezdete.

In the Mood for Love / Chungking Express (Wong Kar-Wai)
Valószínűleg a világ két legjobb filmje, de Hong-Kongé biztosan. Ráadásul, ezekhez nem is kell semmi ázsiai-filmes affinitás, mert Wong Kar-Wai európai filmeken nőtt fel és egyszerűen nem tud hibázni.

The Blue Kite (Tian Zhuangzhuang)
A film, amely először merte helyén kezelni a gyászos emlékű kulturális forradalmat. A rendező jutalma tíz év eltiltás lett, kortársainak aktuális és ugyanezt a korszakot feldolgozó filmjeit (Zhang Yimou: To Live, illetve Chen Kaige: Farewell My Concubine) pedig ehhez hasonlóan mind betiltották.

Farewell My Concubine (Chen Kaige)
A valaha készült legambiciózusabb kínai film. Egész egyszerűen elképesztő. Egy csoda. Más olvasatban pedig nem más, mint három órányi pekingi opera, illetve ha az nem lenne elég gyötrelem az európai érzékszervek számára, megkapjuk mellé Kína egész huszadik századi történelmét. Az pedig nem valami rózsás.

A City of Sadness (Hou Hsiao-Hsien)
Hou Hsiao-Hsien, a tajvani újhullám egyik megteremtője, ebben a filmben egy roppant kényes témát, vagyis Tajvan megalapítását járja körül egy roppant szövevényes családi történeten keresztül. Amikor az ő legnagyobb filmjei készültek, rájuk se hederített a világ, aztán valahogy a DVD-forgalmazásból is kimaradtak (vagy csak gyér minőségben, angol felirat nélkül, tajvani kódolással lehet őket kapni). Mindenki prüszköl a kommunista Kínára, de a tajvani politika legalább akkora szemétdomb, hiszen ott is egészen a nyolcvanas évekig tabu volt az anyaországgal való viszony megvitatása (nem csak filmeken, hanem bárhol).

A Brighter Summer Day (Edward Yang)
Sajnos a Yi Yi-t nem játszák, amely nem csak Edward Yang, hanem a világ valaha készült legjobb filmje. De állítólag ez is (illetve a The Terroriser is) nagyon jó.

Comrades: Almost a Love Story (Peter Chan)
A kedvenc romantikus fimem. Már többször láttam, de moziban lesz az igazi! Eredeti címét (Tian Mi Mi) egy Teresa Teng-számról kapta, akinek mézédes slágerei festik alá ennek a két Hong-Kongba sodródott, egymástól mindenben különböző, de mégis egyértelműen egymásnak rendelt kínai embernek az évtizedeket átölelő történetét (Maggie Cheung és Leon Lai nagyszerű alakításában).

Vive L’Amour (Tsai Ming-Liang)
Nem mondom, hogy ez sokaknak tetszeni fog, mert összesen három szereplője van, azok közül is az első a 15. perc környékén szólal meg, a második pedig 40-nél, de akit érdekel, hogy milyennek látja a rendező a nagyvárosi magány és elszigeteltség jelenségét (ami nem igazán felemelő téma), annak feltétlenül ajánlom ezt a filmet. Előtte lesz egy előadás is a rendezőről, illetve a “lassú moziról”.

Dream of Red Mansions (Gong Yingtian)
Most lesz a bemutatója (bár szerintem egyszeri vetítése) ennek a látványos filmnek, amely az egyik legtöbbre tartott (azonos című) klasszikus kínai irodalmi műnek a legújabb adaptációja. A történet egy nemesi család felemelkedésének és bukásának a szövevényes története. Megvan DVD-n az 1987-ben készült 36 részes TV-sorozat, amely állítólag minden szempontból felülmúlhatatlan, de még nem volt időm megnézni, úgyhogy maradok ennél a verziónál.

Devils on the Doorstep (Jiang Wen)
Még nincs rá jegyem, mert nem tudtam eldönteni, melyik előadásra menjek, de biztosan megnézem ezt is. Állítólag még soha egyetlen film sem mesélt ilyen őszintén, tehát minden heroikus pátosztól mentesen, Kína japán megszállásáról, illetve áttételesen a háborúban résztvevő hétköznapi emberekről.

ázsiai filmjeim (143-146) - 2014. július

Rövid, de izgalmas lista. Mindegyik kínai. Vagy tajvani.

143. Meishi Street (Ou Ning)
Kiváló dokumentumfilm egyrészt az olimpiai készülődés kulisszák mögötti történéseiről (a címbeli Meishi utca kiszélesítése miatt lerombolásra ítélt otthonok és üzletek kálváriájáról), másrészt egy szűkebb pekingi közösségről (a dózerek előrenyomulásával napról napra fogyatkozó, egyesével kitelepített családokról), harmadrészt a kínában uralkodó jogbiztonságról általában (a kaotikus földhivatali archívumról, a korrupcióról, a propagandával homlokegyenest ellentétes valóságról, a jogorvoslati lehetőségek csak papíron létező voltáról), nem utolsósorban pedig egy egyén személyes felelmelkedéséről, konkrétan ahogy Zhang Jinli a szemünk előtt válik étteremtulajdonosból riporterré és eszmél rá, hogy a kamera fegyver, amellyel akár egy már elveszettnek vélt csatát is meg lehet nyerni az olimpiai bizniszben érdekelt hatóságokkal szemben. Vagy nem.

144. Let the Bullets Fly (Jiang Wen)
Csak kapkodtam a fejement, ahogy repkedtek a golyók. Meg a poénok. Meg a történet véget nem érő csavarjai. Ha egy hozzá hasonló nyugati filmet kellene mondanom, akkor kb. a Maverick lenne az. Valószínűleg sokkal összetettebb történet és több a mondanivalója, mint amit elsőre felfogtam belőle, de ismerek valakit (mellesleg nőneműt) aki éppen ebből a filmből készít disszertációt, úgyhogy majd őáltala kiokosítom magamat.

145. Black Coal, Thin Ice (Diao Yi’nan)
Ugyan nem tetszett, mert tipikus (nyugati stílusú) thrillernek találtam, de ez egy elég fontos film. Egyrészt Arany Medvét nyert Berlinben, másrészt ez az új kínai függetlenfilmes (félig-meddig underground) irányzat egyik üdvöskéje, mert úgy készült, hogy nem nyújtották be a cenzoroknak a forgatókönyvet előzetes engedélyeztetésre. Szerencsére, utólagosan megkapta a “Dragon Seal” nevű jóváhagyást, szóval forgalomba kerülhet, nem csak zugfilmszínházakban játszák, mint a többi hasonló alkotást, amelyek hivatalosan nem is léteznek (pl. a fentebb említett Meishi Street). Ezek a friss, spontán készülő darabok most a legizgalmasabb dolgok a kínai filmek terén, amelyek akár még a fennálló, nyomokban tervgazdálkodásra hajazó rendszert is megmozgatják és az “ötödik generáció” (vagyis Zhang Yimou, Keige Chen, és a többiek) sorra készülő megamozijai (történelmi és fantasztikus eposzai) után végre testközelből is megmutatják nekünk a mai kínai állapotokat.

146. Blue Gate Crossing (Lee Chih-yen)
Pár éve már láttam és akkor egyszerű tini-drámának gondoltam ezt a tajvani filmet. Csak most fogtam fel, hogy pedig mekkora mérföldkő is ez, ugyanis (eltekintve a huszas évek dekadens Shanghájának felhozatalától) ez az első “kínai” film, amely a másság témáját, mint hétköznapi (tehát normális) jelenséget feszegeti, mégpedig két diáklány és egy közöttük álló fiú történetén keresztül. Kicsit Sophia Coppolásan. A lányok között még egy tizedmásodpercnyi csók is elcsattan! Hozzáteszem, Kínában a homoszexualitás hivatalosan nem is létezik (így aztán fimeken is legfeljebb mint betegséget, vagy mint gyerekkori trauma szövődményét ábrázolják - lásd: Farewell My Concubine). Hong-Kongban 1991-ig büntetendő volt (Wong Kar-wai Happy Togetherje pl. 1997-es), Tajvanon pedig (a több évtizedes japán megszállás hatására) ugyan többnyire elfogadott dolog volt, de nyilvánosan nem volt beszédtéma. Ugyan Tsai Ming-liang már a kilencvenes években is alaposan kitárgyalta a témát (pl. Vive L’Amour), de az ő karakterei cseppet sem hétköznapi emberek (habár az én olvasatomban nagyon is azok), hanem kallódó, magányos, arctalan nagyvárosi lények. Úgyhogy ennek a 2002-es filmnek nagy érdeme, hogy olyan szereplőket vonultat fel, akikkel bármely néző azonosulni tud, annak ellenére, hogy a sztori szerint éppen az egyik lány az, aki nem teljesen boldog a maga szexuális irányultságát illetően. Az őt alakító színésznő amúgy ugyanaz a Gwei Lun-mei, aki a fenti Black Coal, Thin Ice női főszereplője is. Ez volt az első szerepe, rá se ismertem.

folyt. köv.

Anchored in London: the Long Journey of Lambeth’s Vietnamese Refugees

Íme egy önkéntesek által készített dokumentumfilm a London Lambeth városrészében élő vietnámi menekültek megrázó történetéről. A filmhez érintőlegesen nekem is van közöm, de hadd ne arassam le a babérokat.

További info: www.anchoredinlondon.org.uk

Camburger (1. szám)

Mondtam  már, hogy nem szeretem a hamburgert? Sok bajom van vele, pl. hogy marhahúsból van, hogy zsemlébe teszik, hogy sültkrumplival szokták tálalni - hogy csak a három legalapvetőbb, ám számomra roppant visszataszító összetevőjét említsem. Ha választhatok, ezerszer inkább eszem egy közepesen szar kínait, mintsem egy közepes színvonalú hamburgert (vagy sztéket).

Na, de hogy kicsit kimozdítsam magam a komfortzónámból, kitaláltam, hogy felkutatom Cambridge legjobb hamburgeresét. Ez kb. abból fog állni, hegy hetente egyszer véletlenszerűen kiválasztok egy helyet, többnyire valami kocsmát, és rendelek egy burgert. A tapasztalataimat pedig rövid, végtelenül szubjektív beszámolókban rögzítem, hogy aztán évvégén Camburger-díjban részesítsem az arra érdemes helyet.

Íme az első hét hat öt pályázó - két hónap gyűjtése egyben:

Cambridge Brew House
Pár éve nyitott a hely és fennen hirdeti, hogy itt helyben készülnek a kézműves-sörök. A konyháját is nagyra tartották a Google keresőjéből a “pub food cambridge” karaktersorra felugró oldalak. A hamburgere viszont értékelhetetlennek bizonyult. Konkrétan, fél óra várakozás után rákérdeztem, hogy mi a pálya, mire azt a választ kaptam, hogy nincs áram a konyhában, így nem tudnak kiszolgálni. Egy bocsi azért jólesett volna a visszatérített tizesem mellé. Az étvágygerjesztő gyanánt elfogyasztott erős sör finom volt, de jelentős mértékben torzította az est későbbi szakaszában, a következő helyen sikerrel abszolvált első hamburgerről alkotott véleményemet.
Zene: valami Katie Melua-koncertre hajazó förmedvény szólt akadozva, kicsit túl hangosan, majd a rendszeres áramszünetek után újra és újra a legelejétől - idétlen időkig.

image

image

Castle Inn
Ahogy a sörtől eltelve (de cseppet sem jóllakva) bandukoltam hazafelé a fenti helyről, eszembe jutott, hogy a volt titkárnőm mintha azt mondta volna, hogy nem messze tőlem van egy remek kocsma. A Castle Inn. Én általában csak nézek hülyén, ha egy számomra totál jellegtelennek vélt vendéglátóipari egységre, mint erre, azt mondják, hogy hűdejó, mert már elég sok ország elég sok kocsmájában megfordultam ahhoz, hogy tudjak mihez viszonyítani. A Castle Inn kb. a győri Poszeidonhoz hasonlítható, amit főiskolás koromban némi toposszal szoktunk emlegetni, de ez szerintem csak amiatt volt, hogy kiesett az útból és így a pórnép nem vonszolta el magát odáig. De a Castle Inn konyhája üzemelt vasárnap este is, a speciál-menüről pedig nem tudtam levenni sörgőzös szemeimet, így ananászos-kéksajtos “Castle-burgert” rendeltem. Akkor (farkaséhesen) azt gondoltam, hogy a világ legjobb ételét fogyasztom, de utólag beismerem, hogy kb. a meki-színvonalat érte csak el. A hagyma hiánya miatt pedig pontlevonás jár, amit a hangfalakból óbégató Bob Dylan kompenzál csak valamelyest. A sör is ízlett, úgyhogy talán inkább emiatt kellene gyakrabban betérnem ide, ha már egyszer én is ezen a “hegyen” lakom.

image

image

Gourmet Kitchen Burger
Kicsit túlárazott, de finomnak nevezhető, közepesen kicsi kézművesburgereket lehet kapni ebben a franchise-rendszerben működő kajáldában. Még azt is megkérdezik, hogy mennyire süssék át a húspogácsát. Honnan tudjam? Nem szoktam marhahúst enni. Medium rare jó lesz, mondtam találomra. Az extravékonyra (szinte gyufaszálnyi keresztmetszetűre) vágott sültkrumplijuk - skinny fries - nincs benne az árban és sajnos elhűlt, mire az asztalomra került (gondolom, az átlagos kihűlési idő a krumpli vastagságával egyenesen arányos). Alkoholos italokat sem mérnek, de nem is a pia miatt jöttem, úgyhogy nem számít. Ha nem lenne ilyen személytelen, gyorsétterem-utánérzés a hely, akár még valami díjat is adnék nekik.

The Alex
Vagyis a hajdani Alexandra Arms kocsma, ahol egyszer Luluval is voltam randizni. Azóta profilt váltottak, és hamburgerre specializálják magukat. Sajnos a konyha vasárnap este hatkor nem volt nyitva, úgyhogy csak egy korsó IPÁ-t ittam. Hezitálok, hogy adjak-e a helynek mégegy esélyt, mert hiszem, hogy ha valahol tényleg jó a kaja, akkor nem zárnak be hétvégén. Így aztán átnyargaltam a következő helyre:

The Rockers
A falat gitárok, arany- és platinalemezek díszítik, asztalom mellett pl. az egymilliomodik Ziggy Stardust. Kicsit olyan a hely, mintha egy lebutított Hard Rock Café lenne, és itt is a legvadabb rockzene az 1991-es U2 és az Aerosmith határmezsgyéjén helyezkedett el. Aztán belecsap a húrokba Eric Clapton. Bátor vagy! - szól hozzám a felszolgáló csaj, Layla, ahogy elémteszi a kenguru-burgert. Pedig nem is tudhatja, hogy nem szeretem a hamburgert, úgyhogy nekem tökmindegy, hogy milyen állat húsából készül, a bátor jelző mindenképpen kijárna. De miközben ezt fogyasztottam, rájöttem, hogy jobban teszem, ha valami etalon-burgert találok ki, hogy az egyes helyek jobban összemérhetőek legyenek. A kenguruburger sajnos nagyon állatkert zamatú volt, nem tudom pontosabban megfogalmazni. Azon felül pedig kiábrándítóan semmilyen, a hely “varázsát” hűen tükrözve.

image

The Alex (másodszori nekifutásra)
Látványkonyha. A szakács szinte kiesik az ablakon, úgy megbámulja az egyik távozó hölgyvendég fenekét. Én meg a velem éppen szemmagasságban elhelyezkedő, roppant esztétikus dekoltázst nézem, ahogy a pultos csaj elém helyezi a sajtburgeremet. Esztétikailag teljesen rendben - már az ételről beszélek - hiszen a sültkrumpli nem az a vastagra vágott, petyhüdt fajta, mint amit a fish’n’chips mellé adnak, hanem ropogósnak tűnő, hámozatlan variáns (bocs, de a mellek látványa úgy összezavart, hogy nem készítettem róluk képet). A húspogácsáról is ínycsiklandozóan csorog lefele a sajt. Szerencsére az ízekkel is minden rendben, eddig ez a legjobb camburgerem. Plusz pont a pultos lányért lánynak, hogy megkérdezte, jó lesz-e a hús közepesen átsütve. Azt hiszem, nem szólt semmi zene, talán egy focimeccs zaja szűrődött be a kerti részből. Ezen a téren még lehetne javítani.

image

The Maypole
Ezzel a sajtburgerrel jóllaktam, az biztos, de ezt sem fogom feltétlenül pozitívumként elkönyvelni. Megjegyzem, gyakorlatilag csak az a három összetevő szerepelt benne, amelyet nem igazán szeretek: húspogácsa, zsemle, sültkrumpli. Kész, ennyi. Ez pedig, így magában nagyon-nagyon távol áll a tökéletes kombinációtól, külön-külön hiába szinte tökéletes mindegyik, mint ezúttal. Volt ugyan a tányéron egy kis rukola is, az asztalon kommersz kecsap és majonéz, de se paradicsomkarika, se hagyma nem került az ételbe, ami szerintem gáz. Mindezek ellenére, benne volt a jó hamburger potenciálja, a kocsma pedig többszörösen díjnyertes, úgyhogy ajánlom.
zene: Air - Moon Safari album (1998)

image

image

Összegzés: eddig vezet az Alex, második a GKB-franchise, a többi felejtős. Zeneileg pedig mindegyik szánalmasan jellegtelen és idejétmúlt.

25%-os siker

az 1944-es a 2014-es
német magyar
megszállás közélet
emlékműve ✔

YOL∞

dalai lama

munkába menet

Leelőztem a teljes Tour de France-mezőnyt, ahogy a reggeli dugóban (busszal) araszoltak a start felé! Holnap sárga pólót húzok.

ázsiai filmjeim (133-142) - 2014. június

133. Picadilly (Ewald André Dupont) 1929
Anna May Wong, vagyis az első (nyugaton befutott) ázsiai filmsztár főszereplésével készült ez a némafilm, amely egy londoni mulató tulajdonosának és a konyhai mosogatóból a klub legnagyobb sztárjává váló femme fatale-jának a története. Nagyon jó, habár páran reklamáltak, hogy a DVD-kiadáshoz rögzített kísérőzene nem teljesen korabeli. De egyrészt ki lehet kapcsolni a hangot, ha valakit zavarna, másrészt pedig a zeneszerző részletesen taglalja az extrák között, hogy mi motiválta, hogy az inkább a harmincas évekre jellemző charleston-szerű zenéket írjon a filmhez. Az indokok közül talán az a legfontosabb, hogy a főszereplő karaktere annyira előremutató, hogy másképp talán nem is lehetett volna zeneileg illusztrálni, hogy hogyan vette le a lábáról a szórakozó aranypolgárokat ez a külvárosi csóró lányka a maga ösztönös, megzabolázhatatlan, egyedi stílusával. Hozzá képest pedig, a ténylegesen korabeli zenékre táncoló, rivális díva azonnal lejárt lemeznek tűnik.
Anna May Wongról még annyit kell tudni, hogy a huszas évekbeli retardált amerikai viszonyok elől menekült Európába (Hollywoodban ugyanis akkoriban ‘yellow face’-szekkel szokták helyettesíteni az ázsiai személyeket, illetve mivel a “fehér” és ázsiai emberek között törvény tiltotta a házasságot/szexet, ilyen kapcsolatokat tehát a filmeken sem ábrázoltak ott). A Picadilly után három évvel (1932-ben) azonban megint amerikai filmben tűnt fel, mégpedig Marlene Dietrich oldalán a Shanghai Express címűben, amelyben sikeresen lejátszotta a vászonról kolléganőjét, aki ezután többé szóba sem állt vele. Azt a filmet is érdemes megnézni, mert még nyolcvan év elteltével is egész frissnek hat. Wong aztán az ötvenes években saját tévéshowt is kapott, amellyel újabb elsőzést tudhatott magáénak: az első nem fehérbőrű műsorvezető az amerikai tévéadások történetében - ráadásul nő, ráadásul főműsoridőben (Oprah még meg sem született akkor).

134. Tortilla Soup (Maria Ripoll)
Noevo Latino - mondja a szeretője az egyik nővér modern, fúziós ételkölteményét ízlelgetve. Már a cím is gyanús… mi ebben az ázsiai, kérdezhetnétek. Hát annyi, hogy ez a film Ang Lee Eat Drink Man Woman (#47) c. történetét helyezi Tajvanról egy dél-kaliforniai mexikói közegbe. De a film egy másik nagy rendező, Wong Kar Wai előtt is tiszteleg azzal, hogy a három nővér a konyhában a Szerelemre hangolvából jól ismert Nat King Cole szám feldolgozását énekli. A sztori tényleg ugyanaz, mint Lee-nél láthattuk, csak kicsit kapkodósabban előadva és néhány (szerintem dramatikailag fontos) mellékszálat kihagyva, hogy beleférjen másfél órába. Az ételek is ugyanolyan ínycsiklandozóak, azzal a lényeges különbséggel, hogy itt - szemben Ang Lee filmjével - el is fogyasztják azokat, hiszen itt a fogások nem a régi rendszer (vagyis Kína) gasztronómiai köntösben megjelenített túlhaladottságát jelképezik az ízlelését lassan elveszítő mesterszakács apukán keresztül, akivel szemben a három étvágytalan szingli lány (vagyis Tajvan) által képviselt új generáció áll, hanem egyszerűen csak a nézők nyálelválasztásának megindítására szolgálnak. Ennek ellenére, ezt az eredetijénél könnyebb kalóriaszegényebb filmet is ajánlom figyelmetekbe.

135. The Love Eterne (Li Hanxiang)
Már a film elkészültének a története is vászonra kívánkozik. Ugyanis, amikor a hong-kongi Shaw Brothers filmstúdió feje megneszelte, hogy az örök vetélytárs MP&GI egy nagyszabású irodalmi adaptációra készül, minden egyéb munkát félredobtak, hogy elkészítsék a saját verziójukat. A legjobb forgatókönyvírókat és zeneszerzőket szerződtették le, a produceri feladatot maga King Hu vállalta magára, főszereplőnek a legnagyobb sztárokat tették meg (kivéve a férfi főszerepben látható, addig szinte ismeretlen színésznőt!!!), a rendező Li Hanxiang pedig szabad kezet kapott, hogy legmerészebb filmes álmait valóra váltsa. A végeredmény pedig (természetesen) lenyűgöző lett. De a Shaw Brothers legnagyobb húzása talán az volt, hogy az ő verziójukat előbb be is mutatták, mint a konkurens stúdióét, amire így aztán akkor se emlékezne a kutya sem, ha a The Love Eterne nem vált volna minden idők egyik legjobb musicaljévé. A sikerét az is illusztrálja, hogy a mai napig teljes mondatokat idéz belőle fél Kína, illetve hogy a tajvani filmfesztiválon külön díjkategóriát hoztak létre miatta, ugyanis nem volt pofájuk Ling Pónak ítélni a legjobb férfi és a legjobb női főszereplő díját is! A történet pedig úgy kerek, ha hozzáteszem, hogy egy évvel később repülőgép-balesetben meghalt az MP&GI igazgatója, úgyhogy a Shaw Brothers, a hatvanas évek második felétől kezdve, évtizedeken át gyakorlatilag egymaga írta a hong-kongi filmtörténelmet.

136. The King of Masks (Wu Tian-Ming) volt már: #57
Ez egy fantasztikusan megható és gyönyörű film, a mozivásznon pedig ezerszer szebb volt, mint az én koreai kiadású DVD-men. A történet egy vén, maszkos vándorszínészről szól, aki fiúgyermekre vágyik, hogy továbbadhassa neki a csak apáról fiúra szálló mestersége titkait. Mivel felesége régesrég otthagyta, egyetlen gyermekük pedig meghalt, végső elkeseredésében vesz egy fiút. Akiről hamarosan kiderül, hogy lány…

137. Execution in Autumn (Lee Hsing)
Főszerepben egy brutális gyilkos, aki abban bízik, hogy befolyásos nagymamája elintézi, hogy szabadon engedjék, ahogy eddig is mindig mindent elintézett, hiszen ez a fiú a csonka család egyetlen szemefénye. A természet körforgásával összhangban, a kivégzés majd csak ősszel lesz megtartva, úgyhogy van idő rengeteg. A szupernagyi is eltökélt, hogy nem hagyja a család utolsó  férfiját felakasztani, és ezzel a családot gyakorlatilag kiirtani, de lassan rá kell jönnie, hogy ez már egy veszett ügy. Ekkor stratégiát vált, és azon kezd el dolgozni, hogy a fennmaradó pár hónapban legalább egy fiú utódot hozzon össze neki a dutyiba zárt unoka. A rab persze azonnal levágja, hogy nem a szabadulása elősegítése végett küldték be hozzá ezt a menyasszonynak öltözött nőt. A film ekkor kezd érdekessé válni: vajon a hátralevő kevés időben belátja-e az elitélt, hogy túlélésre ugyan nem, de élete utolsó (és talán egyetlen) jótettjére, és az ezzel együtt járó, felemelt fővel való halálra adott a lehetőség.

138. The White Silk Dress (Lưu Huynh)
A kedvenc vietnámi filmem. Itt írtam róla bővebben.

139. The Arch (Cecile Tang) volt már: #54
Ez az egyik legjobb hong-kongi film (amin nagyon is érződik a rendezőnő európai művészfilmek iránti rajongása, de az nem baj). A történet dióhéjban: a falu legerényesebb hölgye, a korán megözvegyült tanárnő tiszteletére egy kőkaput szándékoznak felállítani a járási elöljárók. Amíg folyamatban van a papírmunka, a termés védelmében kivezényelt katonák parancsnoka az iskolában kap elszállásolást és ezzel jól felkavarja a ház női lelkeit (mindhárom generációét). A diadalív és az új szerelem közötti választás viszont kívül esik a tanárnő hatáskörén.

140. China Behind (Cecile Tang)
A filmet elkeszültekor (1974-ben) egyetlen egyszer mutatták be, majd a hong-kongi cenzorok egyből dobozoltatták. Legközelebb 1987-ben láthatta a közönség
(Tévében? VHS-en? - nem tudom), de moziban akkor sem vetítették. Úgyhogy szinte kötelezve éreztem magam, hogy az amúgy is keveset alkotó Shu Shuen Tong (Cecile Tang) második filmjét megnézzem Londonban. Azonban a pocsék feliratoknak, vagy ha éppen voltak, akkor a kommunista jelmondatoknak köszönhetően nem jött be a darab.

141. The Winter (Li Hanxiang)
A The Love Eterne rendezőjének egy sokkal visszafogottabb, de ugyanolyan remek darabja. Ang Lee stílusa letagadhatatlanul ebből a filmből ered, úgyhogy aki kedveli az ő munkásságát (pl. én), annak ez is bejön. Mint sok más kínai filmben, itt is a női főszereplő felelt a kapcsolat alakulgatásáért, a férfi nem mer kezdeményezni, de az igazi döntnökök mindig a szülők, a nem szokványos heppiendért pedig a végzet felel.

142. Like Someone in Love (Abbas Kiarostami)
Még tavaly láttam, de akkor lemaradt a listáról… ugysenezem részletesebben írt róla, mint én valaha is fogok. Erről jut eszembe, illene már a listámat Irán felé/felől bővíteni!

Folyt. köv.

A mellékelt videóhoz, amelyhez Dr. Vargyas Gábor képeit emelte el egy vietnámi hegyi hipszter, kicsit nekem is közöm van. Úgy történt, hogy a videó készítője tört angolsággal kommentálta az egyik Vietnámban készült képemet, és megkérdezte, hogy mikor jártam arra és milyen nemzet sarja vagyok. Aztán meplepve mondta, hogy járt itt náluk (vagyis a brú - bru van-kieu - népcsoportnál) pár éve egy magyar etnográfus, akit azóta is emlegetnek. Erre elküldtem neki Dr. Vargyas Gábor weboldalának a címét, hogy rá gondolt-e, aztán egy hét múlva már a brú srác Flickr-oldalán figyeltek a néprajzkutató fényképei (meg az enyémek is, pl. amin Mylo látható a motorommal levelezőtársam faluja mellett). A srác borzasztó angolsággal megírt leveléből nem derült ki, hogy összekevert-e a kutatóval, vagy csak megköszönte, hogy elküldtem neki a képeket, de hamarosan kaptam egy linket a fenti videóhoz is, amibe (vietnámi kommentárral ellátva) az összes Vargyas-fotó bekerült egy nagy internetes mash-up megamix képében. Úgyhogy ha a kedves Vargyas professzor úr olvassa ezt az írást, kérem ne részesítse megrovásban a szerzői joggal hadilábon álló kisebbséget, hanem örüljön neki, hogy jóhíre a mai napig töretlenül megvan a brúk között és hogy fotói táplálják az ő huszonegyedik századi kreativitásukat.

beragadt a lejátszómba ez az album
(meg a második része is)

az osztrákok már a spájzban vannak

az osztrákok már a spájzban vannak

Brooklyn Baby

(háttérben az unokahugom, kezemben pedig egy Brooklyn Lager nevű sör, amelyet utoljára talán egy brooklyni buzibárban ittam Macskáékkal)

Brooklyn Baby

(háttérben az unokahugom, kezemben pedig egy Brooklyn Lager nevű sör, amelyet utoljára talán egy brooklyni buzibárban ittam Macskáékkal)

roppant találó

A szigetvári kórház pszichiátriai osztályán a vicces kedvű páciensek lekaparták a liftben látható “SZEMÉLYFELVONÓ" feliratból az F betűt.

ázsiai filmajánló - 2014. június

A BFI szervezésében éppen most zajlik Londonban a kínai filmek elmúlt évszázadának százévente egyszer esedékes összegzése. Ennek apropóján, és mivel ezidáig egyetlen egy ázsiai filmet sem néztem ebben a hónapban, most inkább egy ajánló következik a londoni tumblisok számára.

Spring in a Small Town (Fei Mu) #56
Mi mással vághatnék bele hát ebbe a ritka eseménysorozatba, mint ennek az 1948-as remekműnek az újranézésével. Minden egyes jelenetéről ódákat tudnék zengeni, de ettől most megkíméllek benneteket.
vetítik: július 17-ig naponta kétszer (nagyon bevállalósak a BFI-nál)

The Love Eterne (Li Hanxiang)
Már a film elkészültének a története is vászonra kívánkozik. Ugyanis, amikor a hong-kongi Shaw Brothers filmstúdió feje megneszelte, hogy az örök vetélytárs MP&GI egy nagyszabású irodalmi adaptációra készül, minden egyéb munkát félredobtak, hogy elkészítsék a saját verziójukat. A legjobb forgatókönyvírókat és zeneszerzőket szerződtették le, a produceri feladatot maga King Hu vállalta magára, főszereplőnek a legnagyobb sztárokat tették meg (kivéve a férfi főszerepben látható, addig szinte ismeretlen színésznőt!!!), a rendező Li Hanxiang pedig szabad kezet kapott, hogy legmerészebb filmes álmait valóra váltsa. A végeredmény pedig (természetesen) lenyűgöző lett. De a Shaw Brothers legnagyobb húzása talán az volt, hogy az ő verziójukat előbb be is mutatták, mint a konkurens stúdióét, amire így aztán akkor se emlékezne a kutya sem, ha a The Love Eterne nem vált volna minden idők egyik legjobb musicaljévé. A sikerét az is illusztrálja, hogy a mai napig teljes mondatokat idéz belőle fél Kína, illetve hogy a tajvani filmfesztiválon külön díjkategóriát hoztak létre miatta, ugyanis nem volt pofájuk Ling Pónak ítélni a legjobb férfi és a legjobb női főszereplő díját is! A történet pedig úgy kerek, ha hozzáteszem, hogy egy évvel később repülőgép-balesetben meghalt az MP&GI igazgatója, úgyhogy a Shaw Brothers, a hatvanas évek második felétől kezdve, évtizedeken át gyakorlatilag egymaga írta a hong-kongi filmtörténelmet.
vetítik: június 21 (15:30) és június 23 (18:15)

The Arch (Cecile Tang)
Ez a fekete-fehér remekmű adja majd a kontrasztot az előző, vele nagyjából egyidős, csiri-csáré filmnek! Amúgy ez is szerepelt már a listámon (#54), de újranézem, mert a BFI nagyban is levetíti. Meg különben is, ez az egyik legjobb hong-kongi film (amin nagyon is érződik a rendezőnő európai művészfilmek iránti rajongása, de az nem baj).
vetítik: június 26 (20:40) és június 29 (16:00)

The Winter (Li Hanxiang)
A The Love Eterne rendezőjének egy sokkal visszafogottabb, de ugyanolyan remek darabja. Ang Lee stílusa letagadhatatlanul ebből a filmből ered, úgyhogy aki kedveli az ő munkásságát (pl. én), annak ez is bejön majd.
vetítik: június 27 (18:20) és június 29 (20:40)

The King of Masks (Wu Tian-Ming) #57
Ha éppen arra járok, szerintem ezt is megnézem mégegyszer.
vetítik: június 26 (18:20) és június 28
(16:00)

Aztán júliusra ezeket ajánlom még:

The Banquet (Feng Xiaogang) #6
Ezt sajnos ki kell hagynom, mert éppen a Motovun filmfesztiválon leszek, pedig nagyon kíváncsi lennék, hogy hogy mutat a kínai Hamlet a nagy vásznon. Egyik kedvenc (közönségbarát) kínai filmem.
vetítik: július 30 (18:00) és július 31
(20:20)

A Touch of Zen (King Hu)
A film, amelynek zárójelenete iskolát teremtett, már ami a kardozós harcok és a bambuszerdők együttes látványát illeti. Ott leszek!
vetítik: július 11 (19:00) és július 13 (18:30)