Szaller

csak futó kaland

Anchored in London: the Long Journey of Lambeth’s Vietnamese Refugees

Íme egy önkéntesek által készített dokumentumfilm a London Lambeth városrészében élő vietnámi menekültek megrázó történetéről. A filmhez érintőlegesen nekem is van közöm, de hadd ne arassam le a babérokat.

További info: www.anchoredinlondon.org.uk

Camburger (1. szám)

Mondtam  már, hogy nem szeretem a hamburgert? Sok bajom van vele, pl. hogy marhahúsból van, hogy zsemlébe teszik, hogy sültkrumplival szokták tálalni - hogy csak a három legalapvetőbb, ám számomra roppant visszataszító összetevőjét említsem. Ha választhatok, ezerszer inkább eszem egy közepesen szar kínait, mintsem egy közepes színvonalú hamburgert (vagy sztéket).

Na, de hogy kicsit kimozdítsam magam a komfortzónámból, kitaláltam, hogy felkutatom Cambridge legjobb hamburgeresét. Ez kb. abból fog állni, hegy hetente egyszer véletlenszerűen kiválasztok egy helyet, többnyire valami kocsmát, és rendelek egy burgert. A tapasztalataimat pedig rövid, végtelenül szubjektív beszámolókban rögzítem, hogy aztán évvégén Camburger-díjban részesítsem az arra érdemes helyet.

Íme az első hét hat öt pályázó - két hónap gyűjtése egyben:

Cambridge Brew House
Pár éve nyitott a hely és fennen hirdeti, hogy itt helyben készülnek a kézműves-sörök. A konyháját is nagyra tartották a Google keresőjéből a “pub food cambridge” karaktersorra felugró oldalak. A hamburgere viszont értékelhetetlennek bizonyult. Konkrétan, fél óra várakozás után rákérdeztem, hogy mi a pálya, mire azt a választ kaptam, hogy nincs áram a konyhában, így nem tudnak kiszolgálni. Egy bocsi azért jólesett volna a visszatérített tizesem mellé. Az étvágygerjesztő gyanánt elfogyasztott erős sör finom volt, de jelentős mértékben torzította az est későbbi szakaszában, a következő helyen sikerrel abszolvált első hamburgerről alkotott véleményemet.
Zene: valami Katie Melua-koncertre hajazó förmedvény szólt akadozva, kicsit túl hangosan, majd a rendszeres áramszünetek után újra és újra a legelejétől - idétlen időkig.

image

image

Castle Inn
Ahogy a sörtől eltelve (de cseppet sem jóllakva) bandukoltam hazafelé a fenti helyről, eszembe jutott, hogy a volt titkárnőm mintha azt mondta volna, hogy nem messze tőlem van egy remek kocsma. A Castle Inn. Én általában csak nézek hülyén, ha egy számomra totál jellegtelennek vélt vendéglátóipari egységre, mint erre, azt mondják, hogy hűdejó, mert már elég sok ország elég sok kocsmájában megfordultam ahhoz, hogy tudjak mihez viszonyítani. A Castle Inn kb. a győri Poszeidonhoz hasonlítható, amit főiskolás koromban némi toposszal szoktunk emlegetni, de ez szerintem csak amiatt volt, hogy kiesett az útból és így a pórnép nem vonszolta el magát odáig. De a Castle Inn konyhája üzemelt vasárnap este is, a speciál-menüről pedig nem tudtam levenni sörgőzös szemeimet, így ananászos-kéksajtos “Castle-burgert” rendeltem. Akkor (farkaséhesen) azt gondoltam, hogy a világ legjobb ételét fogyasztom, de utólag beismerem, hogy kb. a meki-színvonalat érte csak el. A hagyma hiánya miatt pedig pontlevonás jár, amit a hangfalakból óbégató Bob Dylan kompenzál csak valamelyest. A sör is ízlett, úgyhogy talán inkább emiatt kellene gyakrabban betérnem ide, ha már egyszer én is ezen a “hegyen” lakom.

image

image

Gourmet Kitchen Burger
Kicsit túlárazott, de finomnak nevezhető, közepesen kicsi kézművesburgereket lehet kapni ebben a franchise-rendszerben működő kajáldában. Még azt is megkérdezik, hogy mennyire süssék át a húspogácsát. Honnan tudjam? Nem szoktam marhahúst enni. Medium rare jó lesz, mondtam találomra. Az extravékonyra (szinte gyufaszálnyi keresztmetszetűre) vágott sültkrumplijuk - skinny fries - nincs benne az árban és sajnos elhűlt, mire az asztalomra került (gondolom, az átlagos kihűlési idő a krumpli vastagságával egyenesen arányos). Alkoholos italokat sem mérnek, de nem is a pia miatt jöttem, úgyhogy nem számít. Ha nem lenne ilyen személytelen, gyorsétterem-utánérzés a hely, akár még valami díjat is adnék nekik.

The Alex
Vagyis a hajdani Alexandra Arms kocsma, ahol egyszer Luluval is voltam randizni. Azóta profilt váltottak, és hamburgerre specializálják magukat. Sajnos a konyha vasárnap este hatkor nem volt nyitva, úgyhogy csak egy korsó IPÁ-t ittam. Hezitálok, hogy adjak-e a helynek mégegy esélyt, mert hiszem, hogy ha valahol tényleg jó a kaja, akkor nem zárnak be hétvégén. Így aztán átnyargaltam a következő helyre:

The Rockers
A falat gitárok, arany- és platinalemezek díszítik, asztalom mellett pl. az egymilliomodik Ziggy Stardust. Kicsit olyan a hely, mintha egy lebutított Hard Rock Café lenne, és itt is a legvadabb rockzene az 1991-es U2 és az Aerosmith határmezsgyéjén helyezkedett el. Aztán belecsap a húrokba Eric Clapton. Bátor vagy! - szól hozzám a felszolgáló csaj, Layla, ahogy elémteszi a kenguru-burgert. Pedig nem is tudhatja, hogy nem szeretem a hamburgert, úgyhogy nekem tökmindegy, hogy milyen állat húsából készül, a bátor jelző mindenképpen kijárna. De miközben ezt fogyasztottam, rájöttem, hogy jobban teszem, ha valami etalon-burgert találok ki, hogy az egyes helyek jobban összemérhetőek legyenek. A kenguruburger sajnos nagyon állatkert zamatú volt, nem tudom pontosabban megfogalmazni. Azon felül pedig kiábrándítóan semmilyen, a hely “varázsát” hűen tükrözve.

image

The Alex (másodszori nekifutásra)
Látványkonyha. A szakács szinte kiesik az ablakon, úgy megbámulja az egyik távozó hölgyvendég fenekét. Én meg a velem éppen szemmagasságban elhelyezkedő, roppant esztétikus dekoltázst nézem, ahogy a pultos csaj elém helyezi a sajtburgeremet. Esztétikailag teljesen rendben - már az ételről beszélek - hiszen a sültkrumpli nem az a vastagra vágott, petyhüdt fajta, mint amit a fish’n’chips mellé adnak, hanem ropogósnak tűnő, hámozatlan variáns (bocs, de a mellek látványa úgy összezavart, hogy nem készítettem róluk képet). A húspogácsáról is ínycsiklandozóan csorog lefele a sajt. Szerencsére az ízekkel is minden rendben, eddig ez a legjobb camburgerem. Plusz pont a pultos lányért lánynak, hogy megkérdezte, jó lesz-e a hús közepesen átsütve. Azt hiszem, nem szólt semmi zene, talán egy focimeccs zaja szűrődött be a kerti részből. Ezen a téren még lehetne javítani.

image

The Maypole
Ezzel a sajtburgerrel jóllaktam, az biztos, de ezt sem fogom feltétlenül pozitívumként elkönyvelni. Megjegyzem, gyakorlatilag csak az a három összetevő szerepelt benne, amelyet nem igazán szeretek: húspogácsa, zsemle, sültkrumpli. Kész, ennyi. Ez pedig, így magában nagyon-nagyon távol áll a tökéletes kombinációtól, külön-külön hiába szinte tökéletes mindegyik, mint ezúttal. Volt ugyan a tányéron egy kis rukola is, az asztalon kommersz kecsap és majonéz, de se paradicsomkarika, se hagyma nem került az ételbe, ami szerintem gáz. Mindezek ellenére, benne volt a jó hamburger potenciálja, a kocsma pedig többszörösen díjnyertes, úgyhogy ajánlom.
zene: Air - Moon Safari album (1998)

image

image

Összegzés: eddig vezet az Alex, második a GKB-franchise, a többi felejtős. Zeneileg pedig mindegyik szánalmasan jellegtelen és idejétmúlt.

25%-os siker

az 1944-es a 2014-es
német magyar
megszállás közélet
emlékműve ✔

YOL∞

dalai lama

munkába menet

Leelőztem a teljes Tour de France-mezőnyt, ahogy a reggeli dugóban (busszal) araszoltak a start felé! Holnap sárga pólót húzok.

ázsiai filmjeim (133-142) - 2014. június

133. Picadilly (Ewald André Dupont) 1929
Anna May Wong, vagyis az első (nyugaton befutott) ázsiai filmsztár főszereplésével készült ez a némafilm, amely egy londoni mulató tulajdonosának és a konyhai mosogatóból a klub legnagyobb sztárjává váló femme fatale-jának a története. Nagyon jó, habár páran reklamáltak, hogy a DVD-kiadáshoz rögzített kísérőzene nem teljesen korabeli. De egyrészt ki lehet kapcsolni a hangot, ha valakit zavarna, másrészt pedig a zeneszerző részletesen taglalja az extrák között, hogy mi motiválta, hogy az inkább a harmincas évekre jellemző charleston-szerű zenéket írjon a filmhez. Az indokok közül talán az a legfontosabb, hogy a főszereplő karaktere annyira előremutató, hogy másképp talán nem is lehetett volna zeneileg illusztrálni, hogy hogyan vette le a lábáról a szórakozó aranypolgárokat ez a külvárosi csóró lányka a maga ösztönös, megzabolázhatatlan, egyedi stílusával. Hozzá képest pedig, a ténylegesen korabeli zenékre táncoló, rivális díva azonnal lejárt lemeznek tűnik.
Anna May Wongról még annyit kell tudni, hogy a huszas évekbeli retardált amerikai viszonyok elől menekült Európába (Hollywoodban ugyanis akkoriban ‘yellow face’-szekkel szokták helyettesíteni az ázsiai személyeket, illetve mivel a “fehér” és ázsiai emberek között törvény tiltotta a házasságot/szexet, ilyen kapcsolatokat tehát a filmeken sem ábrázoltak ott). A Picadilly után három évvel (1932-ben) azonban megint amerikai filmben tűnt fel, mégpedig Marlene Dietrich oldalán a Shanghai Express címűben, amelyben sikeresen lejátszotta a vászonról kolléganőjét, aki ezután többé szóba sem állt vele. Azt a filmet is érdemes megnézni, mert még nyolcvan év elteltével is egész frissnek hat. Wong aztán az ötvenes években saját tévéshowt is kapott, amellyel újabb elsőzést tudhatott magáénak: az első nem fehérbőrű műsorvezető az amerikai tévéadások történetében - ráadásul nő, ráadásul főműsoridőben (Oprah még meg sem született akkor).

134. Tortilla Soup (Maria Ripoll)
Noevo Latino - mondja a szeretője az egyik nővér modern, fúziós ételkölteményét ízlelgetve. Már a cím is gyanús… mi ebben az ázsiai, kérdezhetnétek. Hát annyi, hogy ez a film Ang Lee Eat Drink Man Woman (#47) c. történetét helyezi Tajvanról egy dél-kaliforniai mexikói közegbe. De a film egy másik nagy rendező, Wong Kar Wai előtt is tiszteleg azzal, hogy a három nővér a konyhában a Szerelemre hangolvából jól ismert Nat King Cole szám feldolgozását énekli. A sztori tényleg ugyanaz, mint Lee-nél láthattuk, csak kicsit kapkodósabban előadva és néhány (szerintem dramatikailag fontos) mellékszálat kihagyva, hogy beleférjen másfél órába. Az ételek is ugyanolyan ínycsiklandozóak, azzal a lényeges különbséggel, hogy itt - szemben Ang Lee filmjével - el is fogyasztják azokat, hiszen itt a fogások nem a régi rendszer (vagyis Kína) gasztronómiai köntösben megjelenített túlhaladottságát jelképezik az ízlelését lassan elveszítő mesterszakács apukán keresztül, akivel szemben a három étvágytalan szingli lány (vagyis Tajvan) által képviselt új generáció áll, hanem egyszerűen csak a nézők nyálelválasztásának megindítására szolgálnak. Ennek ellenére, ezt az eredetijénél könnyebb kalóriaszegényebb filmet is ajánlom figyelmetekbe.

135. The Love Eterne (Li Hanxiang)
Már a film elkészültének a története is vászonra kívánkozik. Ugyanis, amikor a hong-kongi Shaw Brothers filmstúdió feje megneszelte, hogy az örök vetélytárs MP&GI egy nagyszabású irodalmi adaptációra készül, minden egyéb munkát félredobtak, hogy elkészítsék a saját verziójukat. A legjobb forgatókönyvírókat és zeneszerzőket szerződtették le, a produceri feladatot maga King Hu vállalta magára, főszereplőnek a legnagyobb sztárokat tették meg (kivéve a férfi főszerepben látható, addig szinte ismeretlen színésznőt!!!), a rendező Li Hanxiang pedig szabad kezet kapott, hogy legmerészebb filmes álmait valóra váltsa. A végeredmény pedig (természetesen) lenyűgöző lett. De a Shaw Brothers legnagyobb húzása talán az volt, hogy az ő verziójukat előbb be is mutatták, mint a konkurens stúdióét, amire így aztán akkor se emlékezne a kutya sem, ha a The Love Eterne nem vált volna minden idők egyik legjobb musicaljévé. A sikerét az is illusztrálja, hogy a mai napig teljes mondatokat idéz belőle fél Kína, illetve hogy a tajvani filmfesztiválon külön díjkategóriát hoztak létre miatta, ugyanis nem volt pofájuk Ling Pónak ítélni a legjobb férfi és a legjobb női főszereplő díját is! A történet pedig úgy kerek, ha hozzáteszem, hogy egy évvel később repülőgép-balesetben meghalt az MP&GI igazgatója, úgyhogy a Shaw Brothers, a hatvanas évek második felétől kezdve, évtizedeken át gyakorlatilag egymaga írta a hong-kongi filmtörténelmet.

136. The King of Masks (Wu Tian-Ming) volt már: #57
Ez egy fantasztikusan megható és gyönyörű film, a mozivásznon pedig ezerszer szebb volt, mint az én koreai kiadású DVD-men. A történet egy vén, maszkos vándorszínészről szól, aki fiúgyermekre vágyik, hogy továbbadhassa neki a csak apáról fiúra szálló mestersége titkait. Mivel felesége régesrég otthagyta, egyetlen gyermekük pedig meghalt, végső elkeseredésében vesz egy fiút. Akiről hamarosan kiderül, hogy lány…

137. Execution in Autumn (Lee Hsing)
Főszerepben egy brutális gyilkos, aki abban bízik, hogy befolyásos nagymamája elintézi, hogy szabadon engedjék, ahogy eddig is mindig mindent elintézett, hiszen ez a fiú a csonka család egyetlen szemefénye. A természet körforgásával összhangban, a kivégzés majd csak ősszel lesz megtartva, úgyhogy van idő rengeteg. A szupernagyi is eltökélt, hogy nem hagyja a család utolsó  férfiját felakasztani, és ezzel a családot gyakorlatilag kiirtani, de lassan rá kell jönnie, hogy ez már egy veszett ügy. Ekkor stratégiát vált, és azon kezd el dolgozni, hogy a fennmaradó pár hónapban legalább egy fiú utódot hozzon össze neki a dutyiba zárt unoka. A rab persze azonnal levágja, hogy nem a szabadulása elősegítése végett küldték be hozzá ezt a menyasszonynak öltözött nőt. A film ekkor kezd érdekessé válni: vajon a hátralevő kevés időben belátja-e az elitélt, hogy túlélésre ugyan nem, de élete utolsó (és talán egyetlen) jótettjére, és az ezzel együtt járó, felemelt fővel való halálra adott a lehetőség.

138. The White Silk Dress (Lưu Huynh)
A kedvenc vietnámi filmem. Itt írtam róla bővebben.

139. The Arch (Cecile Tang) volt már: #54
Ez az egyik legjobb hong-kongi film (amin nagyon is érződik a rendezőnő európai művészfilmek iránti rajongása, de az nem baj). A történet dióhéjban: a falu legerényesebb hölgye, a korán megözvegyült tanárnő tiszteletére egy kőkaput szándékoznak felállítani a járási elöljárók. Amíg folyamatban van a papírmunka, a termés védelmében kivezényelt katonák parancsnoka az iskolában kap elszállásolást és ezzel jól felkavarja a ház női lelkeit (mindhárom generációét). A diadalív és az új szerelem közötti választás viszont kívül esik a tanárnő hatáskörén.

140. China Behind (Cecile Tang)
A filmet elkeszültekor (1974-ben) egyetlen egyszer mutatták be, majd a hong-kongi cenzorok egyből dobozoltatták. Legközelebb 1987-ben láthatta a közönség
(Tévében? VHS-en? - nem tudom), de moziban akkor sem vetítették. Úgyhogy szinte kötelezve éreztem magam, hogy az amúgy is keveset alkotó Shu Shuen Tong (Cecile Tang) második filmjét megnézzem Londonban. Azonban a pocsék feliratoknak, vagy ha éppen voltak, akkor a kommunista jelmondatoknak köszönhetően nem jött be a darab.

141. The Winter (Li Hanxiang)
A The Love Eterne rendezőjének egy sokkal visszafogottabb, de ugyanolyan remek darabja. Ang Lee stílusa letagadhatatlanul ebből a filmből ered, úgyhogy aki kedveli az ő munkásságát (pl. én), annak ez is bejön. Mint sok más kínai filmben, itt is a női főszereplő felelt a kapcsolat alakulgatásáért, a férfi nem mer kezdeményezni, de az igazi döntnökök mindig a szülők, a nem szokványos heppiendért pedig a végzet felel.

142. Like Someone in Love (Abbas Kiarostami)
Még tavaly láttam, de akkor lemaradt a listáról… ugysenezem részletesebben írt róla, mint én valaha is fogok. Erről jut eszembe, illene már a listámat Irán felé/felől bővíteni!

Folyt. köv.

A mellékelt videóhoz, amelyhez Dr. Vargyas Gábor képeit emelte el egy vietnámi hegyi hipszter, kicsit nekem is közöm van. Úgy történt, hogy a videó készítője tört angolsággal kommentálta az egyik Vietnámban készült képemet, és megkérdezte, hogy mikor jártam arra és milyen nemzet sarja vagyok. Aztán meplepve mondta, hogy járt itt náluk (vagyis a brú - bru van-kieu - népcsoportnál) pár éve egy magyar etnográfus, akit azóta is emlegetnek. Erre elküldtem neki Dr. Vargyas Gábor weboldalának a címét, hogy rá gondolt-e, aztán egy hét múlva már a brú srác Flickr-oldalán figyeltek a néprajzkutató fényképei (meg az enyémek is, pl. amin Mylo látható a motorommal levelezőtársam faluja mellett). A srác borzasztó angolsággal megírt leveléből nem derült ki, hogy összekevert-e a kutatóval, vagy csak megköszönte, hogy elküldtem neki a képeket, de hamarosan kaptam egy linket a fenti videóhoz is, amibe (vietnámi kommentárral ellátva) az összes Vargyas-fotó bekerült egy nagy internetes mash-up megamix képében. Úgyhogy ha a kedves Vargyas professzor úr olvassa ezt az írást, kérem ne részesítse megrovásban a szerzői joggal hadilábon álló kisebbséget, hanem örüljön neki, hogy jóhíre a mai napig töretlenül megvan a brúk között és hogy fotói táplálják az ő huszonegyedik századi kreativitásukat.

beragadt a lejátszómba ez az album
(meg a második része is)

az osztrákok már a spájzban vannak

az osztrákok már a spájzban vannak

Brooklyn Baby

(háttérben az unokahugom, kezemben pedig egy Brooklyn Lager nevű sör, amelyet utoljára talán egy brooklyni buzibárban ittam Macskáékkal)

Brooklyn Baby

(háttérben az unokahugom, kezemben pedig egy Brooklyn Lager nevű sör, amelyet utoljára talán egy brooklyni buzibárban ittam Macskáékkal)

roppant találó

A szigetvári kórház pszichiátriai osztályán a vicces kedvű páciensek lekaparták a liftben látható “SZEMÉLYFELVONÓ" feliratból az F betűt.

ázsiai filmajánló - 2014. június

A BFI szervezésében éppen most zajlik Londonban a kínai filmek elmúlt évszázadának százévente egyszer esedékes összegzése. Ennek apropóján, és mivel ezidáig egyetlen egy ázsiai filmet sem néztem ebben a hónapban, most inkább egy ajánló következik a londoni tumblisok számára.

Spring in a Small Town (Fei Mu) #56
Mi mással vághatnék bele hát ebbe a ritka eseménysorozatba, mint ennek az 1948-as remekműnek az újranézésével. Minden egyes jelenetéről ódákat tudnék zengeni, de ettől most megkíméllek benneteket.
vetítik: július 17-ig naponta kétszer (nagyon bevállalósak a BFI-nál)

The Love Eterne (Li Hanxiang)
Már a film elkészültének a története is vászonra kívánkozik. Ugyanis, amikor a hong-kongi Shaw Brothers filmstúdió feje megneszelte, hogy az örök vetélytárs MP&GI egy nagyszabású irodalmi adaptációra készül, minden egyéb munkát félredobtak, hogy elkészítsék a saját verziójukat. A legjobb forgatókönyvírókat és zeneszerzőket szerződtették le, a produceri feladatot maga King Hu vállalta magára, főszereplőnek a legnagyobb sztárokat tették meg (kivéve a férfi főszerepben látható, addig szinte ismeretlen színésznőt!!!), a rendező Li Hanxiang pedig szabad kezet kapott, hogy legmerészebb filmes álmait valóra váltsa. A végeredmény pedig (természetesen) lenyűgöző lett. De a Shaw Brothers legnagyobb húzása talán az volt, hogy az ő verziójukat előbb be is mutatták, mint a konkurens stúdióét, amire így aztán akkor se emlékezne a kutya sem, ha a The Love Eterne nem vált volna minden idők egyik legjobb musicaljévé. A sikerét az is illusztrálja, hogy a mai napig teljes mondatokat idéz belőle fél Kína, illetve hogy a tajvani filmfesztiválon külön díjkategóriát hoztak létre miatta, ugyanis nem volt pofájuk Ling Pónak ítélni a legjobb férfi és a legjobb női főszereplő díját is! A történet pedig úgy kerek, ha hozzáteszem, hogy egy évvel később repülőgép-balesetben meghalt az MP&GI igazgatója, úgyhogy a Shaw Brothers, a hatvanas évek második felétől kezdve, évtizedeken át gyakorlatilag egymaga írta a hong-kongi filmtörténelmet.
vetítik: június 21 (15:30) és június 23 (18:15)

The Arch (Cecile Tang)
Ez a fekete-fehér remekmű adja majd a kontrasztot az előző, vele nagyjából egyidős, csiri-csáré filmnek! Amúgy ez is szerepelt már a listámon (#54), de újranézem, mert a BFI nagyban is levetíti. Meg különben is, ez az egyik legjobb hong-kongi film (amin nagyon is érződik a rendezőnő európai művészfilmek iránti rajongása, de az nem baj).
vetítik: június 26 (20:40) és június 29 (16:00)

The Winter (Li Hanxiang)
A The Love Eterne rendezőjének egy sokkal visszafogottabb, de ugyanolyan remek darabja. Ang Lee stílusa letagadhatatlanul ebből a filmből ered, úgyhogy aki kedveli az ő munkásságát (pl. én), annak ez is bejön majd.
vetítik: június 27 (18:20) és június 29 (20:40)

The King of Masks (Wu Tian-Ming) #57
Ha éppen arra járok, szerintem ezt is megnézem mégegyszer.
vetítik: június 26 (18:20) és június 28
(16:00)

Aztán júliusra ezeket ajánlom még:

The Banquet (Feng Xiaogang) #6
Ezt sajnos ki kell hagynom, mert éppen a Motovun filmfesztiválon leszek, pedig nagyon kíváncsi lennék, hogy hogy mutat a kínai Hamlet a nagy vásznon. Egyik kedvenc (közönségbarát) kínai filmem.
vetítik: július 30 (18:00) és július 31
(20:20)

A Touch of Zen (King Hu)
A film, amelynek zárójelenete iskolát teremtett, már ami a kardozós harcok és a bambuszerdők együttes látványát illeti. Ott leszek!
vetítik: július 11 (19:00) és július 13 (18:30)

Na, kibe futottam bele egy londoni buszmegállóban, és kit hívtam el moziba (minden idők legjobb kínai filmjére)?

edit: lemondta

összeállt a kép

Főiskolán volt egy amerikai magyar angoltanárnőm, aki az egyik évvégi órára behozta a látogatóba érkező, velünk kb. egykorú lányát, akit nyálcsorgatva néztünk, habár elvileg az lett volna a feladata, hogy megtanítsa nekünk az aktuális los angelesi szlenget.

A lány lelkesen mesélte, hogy ennek az európai vakációnak a részeként, barátnőivel elmennek majd a Glastonbury fesztiválra is. Nyálcsorgatás kimaxolva. És akkor elhagyta a száját az a mondat, hogy alig várja, hogy láthassa élőben a Stone Rosest. Azért emlékszem erre ilyen kristálytisztán, mert pont úgy ejtette ki az együttes nevét, ahogy csak egy amerikai tini tudja. Köze nem volt se az én győri akcentusomhoz, de a manchesteri tájszóláshoz sem. Szóval, mégis tanultam egy kis amerikai szlenget tőle :-)

A tegnapi Pulp-filmet követő internetes kutatásom alapján azonban rájöttem, hogy a lány által annyira várt fellépés volt az az ominózus esemény, amelyen a Stone Roses nem jelent meg, és az azidőtájt állandóan egymásra acsarkodó Blur és Oasis helyett, a nevető harmadik, vagyis a Pulp ugrott be a helyükre, karrierjük egyik legjobb alakítását adva.

Jobban belegondolva, most még jobban irigylem ezt a lányt, mint valaha!