Szaller

csak futó kaland

A Tumblr valójában nem a reblogokra lett kitalálva. Több saját kontentet a dash-re!

A Tumblr valójában nem a reblogokra lett kitalálva. Több saját kontentet a dash-re!

Hogy hívják a londoni magyarok képzeletbeli online sajtótermékét?

$$$.co.uk

(Ugyanis az angol billentyűzet-kiosztás szerint, a 4-es felett éppen a dollárjel van. Lehet, hogy a svájci frank még találóbb lenne.)

OK, nem kell kétszer kérned!

Amúgy először ezt (vagy inkább ezt) a számot akartam kitenni tőle, de egyrészt Lynda művésznő a fenti klipben végig annyira kéjesen vonaglik, hogy nem bírtam ellenállni, másrészt pedig egy életnagyságú Madonna poszterhez bújva énekli vietnámiul, hogy “ma éjjel szeress babám”. És ennél menőbbet a nyolcvanas években nem tudtam volna elképzelni! De ma sem.

edit: sokadik nézésre sikerült a hátteret is rendesen megfigyelnem és rájöttem, hogy valójában nem is Madonnával diszkóleszbizik az előadó, hanem a saját maga Madonnát utánzó poszterével. Hmmm.

ázsiai filmjeim (147-165) - 2014. augusztus

Az október 5-ig tartó kínaifilm-szezon apropójából egy rakás filmre vettem jegyet. Íme az augusztusi lista - három kivételével mindegyiket moziban láttam:

147. The Time to Live and The Time to Die (Hou Hsiao-Hsien)
Tajvan, 1950-es évek. Az elején a narrátor röviden elmondja, hogy családja hogyan került a szigetre, a végén pedig, hogy később hogyan alakult az élete. A két jelenet között pedig két órán keresztül leginkább csak a képek és a hangok - és néha egy-egy hétköznapi párbeszéd - mesélnek egy kemény, bizonytalan, de mégis csodákkal teli világról, amit úgy szoktunk hívni, hogy Boyhood gyerekkor. Ahogy HHH emlékezik a sajátjára, a tajvani újhullám egyik legfontosabb és legkiválóbb filmjében.

148. The Horse Thief (Tian Zhuangzhuang, Pan Peicheng)
Egyszerre profán és misztikus film az ember (egy tibeti lótolvaj) és isten, illetve az ember és a közösség viszonyáról. Ez Martin Scorsese egyik kedvenc filmje - annyira lenyűgözte őt, hogy mikor egyszer a kilencvenes évek számára legkedvesebb tíz filmjéről kérdezték, ezt az 1984-es filmet tette meg az első helyezettnek. Pedig az már tényleg a kilencvenes évek története, hogy Tian Zhuanzhuang elkészítette mesterművét, a Kék papírsárkányt (#165), aminek köszönhetően a kínai pártfunkcionáriusok örökre tíz évre eltiltották őt a filmezéstől.

149. Crazed Fruit (Kô Nakahira) 1956
- Unalmas időket élünk, úgyhogy az unalmat tesszük meg hitvallásunknak. - mondja öccsének a filmbéli nagytesó, aki rebellis haverjaival egyetemben, azt sem tudja jódolgában, hogy mihez kezdjen. Jobb híjján, egész nap csajokra vadásznak a flancos tengerparti üdülőhelyen, ahol a nyarat töltik. Nincs is ezzel semmi baj, amíg a báty el nem kezd gátlástalanul nyomulni az öccse által kiszemelt lányra (aki amúgy maga sem teljesen százas). Ezzel a filmmel gyakorlatilag történelmet írt a rendező, vagyis ez lett a japán újhullám talán legfontosabb darabja. Csak a miheztartás végett, a Crazed Fruit hatását kb. Jean-Luc Godard Kifulladásig című művéhez lehet hasonlítani, de azt négy évvel megelőzi.

150. Black Snow (Xie Fei)
Hatodik generációs film, még azelőttről, hogy akár az ötödik generáció is befutott volna. Ezt hogyan kell érteni? Hát úgy, hogy többnyire kézikamerával készült, és nem régmúlt (daliás, vagy traumás) időket idéz meg, hanem az aktuálisan zajló eseményekre reflektál. Sőt, annyira időszerű, hogy azok a társadalmi jelenségek, amik a film történéseinek a hátterét szolgáltatják, a bemutató idején éppen diáktüntetésekben csúcsosodtak ki Pekingben. A film egyik utolsó - egyébként politikai üzenetet nem tartalmazó - mondata pedig, vagyis a “Jönnek a rendőrök” egy egész ország fejében keltett azonnali asszociációt az éppen elfojtott tianmen-téri eseményekkel.

151. Women from the Lake of Scented Souls (Xie Fei)
Ez egy elképesztően jó film (műfaját tekintve: melodráma), nem is értem, hogyan fordulhatott elő, hogy csak kb. huszan voltunk rá kíváncsiak. Sőt, ez a vetítés ráadásul a rendező születésnapjára esett, így külön pluszpont jár neki, hogy vette a fáradtságot és személyesen idelátogatott Kínából. Mivel az előző napon már autogrammot kértem tőle, a gyér közönségben régi ismerősként üdvözölt. Nagyon remélem, hogy több évtizednyi cenzorokkal való küzdelemmel a háta mögött, és (mint a Pekingi Filmakadémia tanára) kínai filmrendezők generációinak a felnevelése után, nem azzal a reménnyel jött Londonba, hogy itt a “szabad” világban végre elmondhatja a véleményét. Sajnos nem nagyon volt kinek, pedig erre az emberre érdemes odafigyelni. Én kérek elnézést!

152. Piedone Hong-Kongban (Steno)
És Bangkokban, Japánban, Macaun. A Piedone-mozik első darabja, amely itt látható.Talán nem igényel különösebb bemutatást.

153. Red Sorghum (Zhang Yimou)
Girl Power a likőrgyárban, valahol a Vadkeleten. Zhang Yimou legelső filmje, amely egyből világklasszis! Főszerepben a szintén elsőfilmes Gong Li, aki már 22 évesen is végtelenül elbűvölő volt, pedig az igazi jutalomszerepeket csak jóval később kapta Yimoutól (és másoktól).

154. Old Well (Wu Tian-Ming)
Wu Tian-Ming volt az első a kínai rendezők közül, aki a nyolcvanas években új utakra merészkedett. Majd lassan elindultak a nyomában a többiek is, szóval, könnyen lehet, hogy nélküle nem istenítenénk azt a bizonyos ötödik generációt. Ebben a filmben például úgy lett Zhang Yimoué a főszerep, hogy Wu Tian-Ming (aki akkoriban a Xi’an filmstúdió főnöke volt) annak fejében adott rendezési lehetőséget az amúgy operatőri végzettséggel rendelkező Yimounak, ha ezt a szerepet elvállalja. Úgyhogy ha nincs ez a film, nincs a Red Sorghum se!
Az Old Well egy poros hegyi faluban játszódik, ahol már vagy kétszáz éve hiába kutatnak ivóvíz után, csak száraz tárnákat, és számtalan halálesetet tudnak felmutatni. Aztán ezt a világvégi falut is utolérik a modern idők, vagyis a városban geológusi tapasztalatokkal felvértezett fiatalember (Zhang Yimou) veszi magára a feladatot, hogy kihúzza az egész falut ebből a gödörből és vizet fakasszon. De közben számára is a tradíció szabja meg a mindennapokat, hiszen például ez a férfi sem azt a lányt veszi feleségül, akibe szerelmes, hanem akit az apja szánt neki. Aztán ahogy a szerelmesek együtt dolgoznak az új kút mélyén (kalákában), a kövek maguk alá temetik őket. Amíg várják, hogy a felmentő kezek, vagy a megváltó halál jön-e előbb értük, a beomlott kút sötétjében hamar leomlanak a gátlásaik és az erkölcsi normák. Aztán felhozzák őket a felszínre, vissza a közösségbe, ahol azonban a döntés - jelen esetben a párválasztás - joga továbbra sem az egyének kezében van. A befalazás tehát már megvolt, de ez a film attól válik a kínai Kőműves Kelemenné, ami ezután jön.

155. Dust in the Wind (Hou Hsiao-Hsien)
Szinte statikus kameraállások, mindennapos apróságokat bemutató jelenetek, induló és érkező vonatok, jelzőfények, órák, az emberek közötti viszonyt jelképező ajándékok, és a nagypapa örök igazságai, ahogy az eseményeket kommentálja. HHH filmje Tajvan új identitásának kereséséről szól, egy kis hegyi falu és a főváros, Tajpej között ingadozó két fiatalnak (egy fiúnak és egy lánynak) a nagybetűs élettel való megismerkedésén keresztül. Egyik új kedvencem.

156. The Terroriser (Edward Yang)
Edward Yang egy zseni. Ebben a filmben egy rakás városlakó mindennapjaiba kapunk betekintést (vagy tükröt tár elénk?), akiknek a története apránként összefonódik egy örökérvényű pillanatképpé az 1990-es évek Taipei-jéből. Vagy bármely modern nagyvárosból.

157. Yellow Earth (Chen Kaige)
Az itt is látható filmben egy eladósorban levő parasztlány és a náluk elszállásolt délceg katona között fűződő, pártretorikába és népdalba bújtatott, szemérmes románcot követhetjük nyomon. De a romantikus szál csak elterelés, a film igazából azt boncolja, hogy az újonnan érkező, idegen ideológia felül tudja-e írni a természet által évezredek alatt kialakított rendet. Chen Kaige egy zseni, de azt a filmet fényképező Zhang Yimounak köszönhetjük (még mielőtt ő is rendezőnek állt volna), hogy a címbéli sárga föld nem csak szürke pornak tűnik. A világklasszis titulus nagy részben ezek miatt a csodálatosan megkomponált képek miatt jár a Yellow Earthnek.

158. Farewell My Concubine (Chen Kaige)
Korábban már írtam erről a zseniális filmről, amely arra vállalkozik, hogy három órában összefoglalja Kína egész XX. századi történetét két operaénekes életén keresztül. A film megtekintéséhez azonban a kínai emberekéhez hasonló nagy tűrőképesség szükségeltetik, mert már a legelején sorsára hagyott árvával, csonkítással, folyamatos ütlegelésekkel, gyerekmolesztálással sokkol, majd innen a dolgok egyre csak durvulnak, és hamarosan a fizikain túl, a lelki gyötrelmek is színre lépnek. Prostitúció, kábítószerfüggőség, homoszexualitás teszi teljessé a képet. A néző érzékszerveit nem csak a gyönyörű jelmezek és korhű díszletek látványa, hanem az ilyesmiben járatlanabbak (pl. jómagam) számára, a fülsértő kínai dallamok is folyamatosan bombázzák. A filmbéli két operaénekes életét összekötö darab - amelyet apránként mi is megismerhetünk a film folyamán - az utolsó Chu királyról és az ő ágyasáról szól, amely a kínai opera repertoárjának egyik legszebb drámája. A főszereplő páros számára azonban sokkal több ez, mint egy szerep, gyakorlatilag életük és elkerülhetetlen bukásuk analógiája is egyben, az egyén lehetetlen helyzetének ábrázolása művészet, politika, és magánélet háromszögében.

159. A Simple Life (Ann Hui)
Az általam legkevésbé várt film ebben a hónapban, és egy nagyon kellemes csalódás. Talán azért volt nagy hatással rám, mert az ebben ábrázolt gyötrelmek, vagyis az öregkor elől nincs menekvés. A női főszerepen látható Deannie Yip 11 év után tért vissza a vászonra, és olyat alakított, amilyet én még talán soha nem láttam. Valószínűleg az is sokat dob a történeten, hogy gyakorlatilag egy az egyben a film producerével (és annak cselédjével) megesett eseményeket meséli el, még a neveket is változatlanul hagyva. A film után a rendezővel beszélgettünk, akiről kiderült, hogy ugyan 1989 óta nem járt Londonban, de diákként éppen ebben a filmszínházban dolgozott jegyszedőként.

160. A City of Sadness (Hou Hsiao-Hsien)
Mestermű. A már a Dust in the Windben (#155) is ábrázolt történelmi-társadalmi jelenségek ebben a filmben bontakoznak ki a maguk teljességében egy szövevényes családi történeten keresztül. De amíg az előbbi inkább szól két fiatal felcseperedéséről és a politikai végig a háttérben marad benne, ebben a filmben már az ötvenes évekbeli tajvani társadalom sokkal teljesebb szeletét kapjuk meg, olyan direktbe, ahogy addig egyetlen filmben sem láthattuk (köszönhetően a tajvani cenzoroknak). A politika, háború, bűnözés hatása itt is eleinte csak hátterül szolgál, de lassan-lassan mindenhova betolakodik. A film minden egyes jelenetét oldalakon át lehetne elemezni és magasztalni (pl. ez a 96 oldalas esszé nem találtatott elég alaposnak), de azt hiszem, mélyebb történelmi, vagy filmes ismeretek nélkül is maradandó élményt nyújt a művészfilmek kedvelőinek.

161. King of the Children (Chen Kaige)
A fiatal, még az élettel éppen csak ismerkedő tanárpalánta egy hegyi falu iskolájában kap munkát. Aztán úgy alakulnak a dolgok (leginkább a nyomor és a taneszközök teljes hiánya kényszeríti őket erre), hogy házi feladat gyanánt a diákok magolás, tehát a már egyszer mások által leírt dolgok újra leírása helyett fogalmazásokat kezdenek el írni a mindennapjaikról. Józan paraszti ésszel. Persze ez veszélyes üzem, mert a végén még esetleg megtanulnak gondolkodni, ahelyett, hogy az elvárt propagandaszöveget böfögnék vissza. Chen Kaige allegórikus filmje a változás szükségességéről.

162. Irma Vep (Olivier Assayas)
Mivel szerepel benne Maggie Cheung (sőt, önmagát alakítja benne!), illik a sorba. De ami miatt megtekintésre igazán érdemesnek tartom ezt a Párizsban játszódó francia filmet, az az az utánozhatatlan hozzáállás, hogy úgy szerepel ebben az európai (komédiába csomagolt) művészfilmben egy hong-kongi akciófilmes színésznő, mintha ezek a távoli műfajok és kultúrák mindig is összetartoztak volna. A zárójelenet pedig egy önmagában is tökéletesen megálló avantgárd művészeti alkotás, amely egyszerre tiszteleg a címbeli vámpír (Irma Vep <-> Vampire) történetét száz éve filmre vivő Louis Feuillade előtt és a címbeli vámpírt alakító jelenkori szupersztár színésznő előtt. És legalább akkorát üt, mint Feuillade munkái a filmezés hajnalán.

163. Aftershock (Feng Xiaogang)
Már harmadszor láttam - ezúttal hugomnak és sógoromnak vetítettem le. A film egy, az 1976-os tangshani földrengés által kettészakított család évtizedeken átívelő drámáját meséli el, apró, mesterien megmunkált, mozaikszerű történetekben. Azzal indul a történet, hogy a földrengés során egy fiú-lány ikerpár mindkét tagját maga alá temeti a törmelék, és az édesanyát azzal szembesítik a mentést végző munkások, hogy csak az egyik gyerekét tudját kihozni, mert a másikra óhatatlanul rá fog dőlni a gerenda túlsó vége, amint megmozdítják. Melyiket választja? A sokkos állapotban levő anyuka azt kéri, hogy a fiát mentsék meg (ne feledjük, Kínában játszódik a film), de a történet szempontjából ez igazából lényegtelen. A váratlan csavar, és ami a következő két órában székünkhöz szögezve tart, hogy a kislány is túléli a betongerendával való birkózást, apja holtteste mellett tér magához és elsodródik családja többi tagjától. A többiek halottnak hiszik őt. Egy katona házaspár örökbe fogadja, majd innentől kezdve párhuzamosan forog az ikrek harminckét éven át tartó, a földrengéshez vissza-visszakanyarodó története.

164. A Borrowed Life (Wu Nien-Jen)
Az utolsó tíz perc volt a legjobb, de persze az sem semmi, ahogy odáig (három órában) eljutott a történet, vagyis apa és fia millió ponton kapcsolódó, de ugyanannyiban eltérő élete. Ez a film gyakorlatilag a Dust in the Wind (#155) párja, mert amíg Hou fenti filmje diákokon keresztül, tehát egy generáción belül maradva vetíti elénk a Tajvant formáló változásokat, Wu filmje egy apa-fiú kapcsolatán keresztül meséli el ugyanezt. Amúgy mindkét film (és még számtalan újhullámos tajvani - sőt, hong-kongi - alkotás) forgatókönyvét ugyanaz a Wu Nien-Jen írta, aki ennek a filmnek a rendezője is - főállásban pedig a Central Motion Picture Cooperation (CMPC) művészeti igazgatója volt akkoriban. Az ő érdeme, hogy az amúgy a Nacionalista Párt (Kuomintang) égisze alá tartozó stúdióból olyan formabontó rendezők munkái kerülhettek ki a nyolcvanas években, mint Edward Yang, Hou Hsiao-Hsien, Tsai Ming-Liang, hogy csak a személyes kedvenceimet említsem.

165. The Blue Kite (Tian Zhuangzhuang)
Ez az a kínai film, amelyet - leginkább betitásának, majd ennek hozományaként több más korabeli film betiltásának okán - mérföldkőként emlegetnek a filmkritikusok. Pedig nem tabudöntögető, vagy rendszerellenes filmnek készült, egyszerűen csak a rendező saját emlékei alapján elmesélte azt, hogy milyen volt Kínában felnőni az ötvenes évektől kezdve. Képvilágában, művészi igényességét tekintve nem mondanám forradalminak, habár hozzá kell tennem, a végső formáját a rendező instrukciói alapján, de az ő személyes jelenléte nélkül nyerte el a film (ugyanis bevonták Tian útlevelét, meg tíz évre eltiltották a filmezéstől, ő maga is csak évekkel a bemutató után láthatta a kész művet). Ami viszont érdekessé és egyedivé teszi, hogy egy gyerek szemszögéből (szó szerint és átvitt értelemben is) ábrázolja az ideológiáktól bódult rendszer működését és hatását a társadalomra, közösségre, családra. Egyrészt ezen nézőpontja miatt, másrészt a változások szinte csak utalásszerű ábrázolása miatt, örülök neki, hogy nem néztem meg ezt a filmet az eddiginél kevesebb kínai történelmi ismerettel felvértezve, mert akkor legfeljebb közepesnek értékeltem volna. De így - százhatvanötödikként - jár a vastaps.

Folyt. köv.

maybe not

maybe not

Pulpot megírhatnád! :)

Még oda se értem a mozibadendre sms-ben már le is szerződtetett egy cikkre a filmről. Nem mondom, hogy szándékos stilisztikai hiányosságok megfontolásokból lett ilyen, mert a vonaton írtam meg a noteszomba, de utólag elemezve feltűnő, hogy beszámolóm olyan, mint egy korai Christopher Nolan film. Konkrétan arra gondolok, hogy időrendben visszafelé haladva megyek végig a történéseken, először a film bemutatójáról ejtek szót, majd a zenekar búcsúkoncertjéről, a búcsúturné megszervezéséről, aztán a rendezővel való egymásra találásukról, a rendező korábbi filmjéről, utána a Pulp befutásáról, és legvégül az együttes megalapításáról. Mementó - még a cikk is ezzel a szóval zárul!

Az El Caminót csak mostanában kezdtem el hallgatni, talán éppen azután hogy kijött az idei Black Keys album. Illetve lement párszor a maga idejében, de valahogy akkor egyik szám sem fogott meg róla. Aztán azt vettem észre, hogy amilyen hirtelen megtetszettek a Turn Blue fülbemászó dalai, ugyanolyan gyorsan meg is untam őket. Mert amióta nem duó a Black Keys, amióta ‘rhythm’ előtaggal bővült az általuk játszott blues, ezek a fiúk ilyen egynyári slágereket játszanak csak. De visszatérve az El Caminóra, a nyitószám (Lonely Boy) nagy-nagy kedvencem lett az idei újrafelfedezés során. Különösen az a folyton le-lemaradó dobalap tetszik benne, ami ebből a lecsupaszított feldolgozásból éppen kimaradt. De szerintem a szöveghez meg ez a verzió passzol jobban.

a vélemény szabad - de sajnos halott

Nézem ezeket a “tehetségkutató” műsorokból kiragadott részleteket, és feltűnő, hogy a közönség mindegyik produkció végén csak mintegy illendőségből tapsol (persze vidáman, hiszen ők is a tévében szerepelnek). Az igazi nagy ováció mindig akkor jön, amikor a zsűritagok beszavazzák a versenyzőt a következő körbe. Mintha az emberek nem annak a produkciónak örülnének, ami nekik tetszik, és nem ezt akarnák tapssal kifejezni, hanem azt, hogy a véleményformáló pojácák is így gondolják.

Így már nem lesz meglepetés, hogy milyen filmeket nézek meg augusztusban-szeptemberben, de előre szólok, hogy melyikeket érdemes elcsípni az október 5-ig tartó, nagyszabású, a kínai filmtörténet száz évét összefoglaló, londoni évadban. És amikor azt mondom, hogy nagyszabású, ezt nem úgy kell érteni, hogy van itt egy unatkozó ember Cambridge-ben, aki ilyesmi filmeket szokott nézni és azt hiszi, ezek más számára is érdekesek lehetnek, hanem úgy, hogy ezúttal egy olyan válogatást sikerült a BFI-nak tető alá hoznia, amilyen még soha, sehol a világon nem volt. Először is, ez a sorozat öt hónapon át tart, felöleli az elmúlt száz év termését és a kínaiként emlegetett, de valójában számos helyen (Kína, Hong-Kong, Tajvan), közegben, stílusban keletkezett alkotásokat. A most vetített filmek közül többet betiltottak Kínában, amiket ott nem, azt pedig Tajvanon - tehát ezek közül még a kínai nyelvű közönség sem láthatta mindegyiket. Aztán vannak azok a minden szempontból mérföldkőnek tekinthető modern filmek, amelyek rengeteg európai és amerikai rendezőre voltak hatással. És vannak azok a filmek, amelyek ugyan soha nem voltak betiltva, sőt, esetleg el is jutottak Európába, de akkoriban a világ még nem állt készen rájuk, úgyhogy hamar levették őket a műsorról. A tévé által formált közízlés azóta sem változott pozitív irányba, úgyhogy valószínűleg ez egyben az utolsó alkalom is arra, hogy ezeket a filmeket megnézzük. Én szóltam!

Néhányat külön is kiemelnék:

Red Sorghum (Zhang Yimou)
Nem csak azért ajánlom, mert ez Zhang Yimou (az egyik legfontosabb kínai rendező) első fimje, vagy mert ez egy formabontó és még ma is elbűvölő, univerzális erejű, de mégis ízig-vérig kínai alkotás, hanem mert például ebben van egy olyan dal, amit a tienanmen-téri diáktüntetők énekeltek, amikor a tankok ellen vonultak. A szintén elsőfilmes Gong Li pedig már a film első percében megteremtette a modern kínai nő ideálját. Szóval, ez nem egyszerűen filmtörténet, hanem minden szempontból egy új korszak kezdete.

In the Mood for Love / Chungking Express (Wong Kar-Wai)
Valószínűleg a világ két legjobb filmje, de Hong-Kongé biztosan. Ráadásul, ezekhez nem is kell semmi ázsiai-filmes affinitás, mert Wong Kar-Wai európai filmeken nőtt fel és egyszerűen nem tud hibázni.

The Blue Kite (Tian Zhuangzhuang)
A film, amely először merte helyén kezelni a gyászos emlékű kulturális forradalmat. A rendező jutalma tíz év eltiltás lett, kortársainak aktuális és ugyanezt a korszakot feldolgozó filmjeit (Zhang Yimou: To Live, illetve Chen Kaige: Farewell My Concubine) pedig ehhez hasonlóan mind betiltották.

Farewell My Concubine (Chen Kaige)
A valaha készült legambiciózusabb kínai film. Egész egyszerűen elképesztő. Egy csoda. Más olvasatban pedig nem más, mint három órányi pekingi opera, illetve ha az nem lenne elég gyötrelem az európai érzékszervek számára, megkapjuk mellé Kína egész huszadik századi történelmét. Az pedig nem valami rózsás.

A City of Sadness (Hou Hsiao-Hsien)
Hou Hsiao-Hsien, a tajvani újhullám egyik megteremtője, ebben a filmben egy roppant kényes témát, vagyis Tajvan megalapítását járja körül egy roppant szövevényes családi történeten keresztül. Amikor az ő legnagyobb filmjei készültek, rájuk se hederített a világ, aztán valahogy a DVD-forgalmazásból is kimaradtak (vagy csak gyér minőségben, angol felirat nélkül, tajvani kódolással lehet őket kapni). Mindenki prüszköl a kommunista Kínára, de a tajvani politika legalább akkora szemétdomb, hiszen ott is egészen a nyolcvanas évekig tabu volt az anyaországgal való viszony megvitatása (nem csak filmeken, hanem bárhol).

A Brighter Summer Day (Edward Yang)
Sajnos a Yi Yi-t nem játszák, amely nem csak Edward Yang, hanem a világ valaha készült legjobb filmje. De állítólag ez is (illetve a The Terroriser is) nagyon jó.

Comrades: Almost a Love Story (Peter Chan)
A kedvenc romantikus fimem. Már többször láttam, de moziban lesz az igazi! Eredeti címét (Tian Mi Mi) egy Teresa Teng-számról kapta, akinek mézédes slágerei festik alá ennek a két Hong-Kongba sodródott, egymástól mindenben különböző, de mégis egyértelműen egymásnak rendelt kínai embernek az évtizedeket átölelő történetét (Maggie Cheung és Leon Lai nagyszerű alakításában).

Vive L’Amour (Tsai Ming-Liang)
Nem mondom, hogy ez sokaknak tetszeni fog, mert összesen három szereplője van, azok közül is az első a 15. perc környékén szólal meg, a második pedig 40-nél, de akit érdekel, hogy milyennek látja a rendező a nagyvárosi magány és elszigeteltség jelenségét (ami nem igazán felemelő téma), annak feltétlenül ajánlom ezt a filmet. Előtte lesz egy előadás is a rendezőről, illetve a “lassú moziról”.

Dream of Red Mansions (Gong Yingtian)
Most lesz a bemutatója (bár szerintem egyszeri vetítése) ennek a látványos filmnek, amely az egyik legtöbbre tartott (azonos című) klasszikus kínai irodalmi műnek a legújabb adaptációja. A történet egy nemesi család felemelkedésének és bukásának a szövevényes története. Megvan DVD-n az 1987-ben készült 36 részes TV-sorozat, amely állítólag minden szempontból felülmúlhatatlan, de még nem volt időm megnézni, úgyhogy maradok ennél a verziónál.

Devils on the Doorstep (Jiang Wen)
Még nincs rá jegyem, mert nem tudtam eldönteni, melyik előadásra menjek, de biztosan megnézem ezt is. Állítólag még soha egyetlen film sem mesélt ilyen őszintén, tehát minden heroikus pátosztól mentesen, Kína japán megszállásáról, illetve áttételesen a háborúban résztvevő hétköznapi emberekről.

ázsiai filmjeim (143-146) - 2014. július

Rövid, de izgalmas lista. Mindegyik kínai. Vagy tajvani.

143. Meishi Street (Ou Ning)
Kiváló dokumentumfilm egyrészt az olimpiai készülődés kulisszák mögötti történéseiről (a címbeli Meishi utca kiszélesítése miatt lerombolásra ítélt otthonok és üzletek kálváriájáról), másrészt egy szűkebb pekingi közösségről (a dózerek előrenyomulásával napról napra fogyatkozó, egyesével kitelepített családokról), harmadrészt a kínában uralkodó jogbiztonságról általában (a kaotikus földhivatali archívumról, a korrupcióról, a propagandával homlokegyenest ellentétes valóságról, a jogorvoslati lehetőségek csak papíron létező voltáról), nem utolsósorban pedig egy egyén személyes felelmelkedéséről, konkrétan ahogy Zhang Jinli a szemünk előtt válik étteremtulajdonosból riporterré és eszmél rá, hogy a kamera fegyver, amellyel akár egy már elveszettnek vélt csatát is meg lehet nyerni az olimpiai bizniszben érdekelt hatóságokkal szemben. Vagy nem.

144. Let the Bullets Fly (Jiang Wen)
Csak kapkodtam a fejement, ahogy repkedtek a golyók. Meg a poénok. Meg a történet véget nem érő csavarjai. Ha egy hozzá hasonló nyugati filmet kellene mondanom, akkor kb. a Maverick lenne az. Valószínűleg sokkal összetettebb történet és több a mondanivalója, mint amit elsőre felfogtam belőle, de ismerek valakit (mellesleg nőneműt) aki éppen ebből a filmből készít disszertációt, úgyhogy majd őáltala kiokosítom magamat.

145. Black Coal, Thin Ice (Diao Yi’nan)
Ugyan nem tetszett, mert tipikus (nyugati stílusú) thrillernek találtam, de ez egy elég fontos film. Egyrészt Arany Medvét nyert Berlinben, másrészt ez az új kínai függetlenfilmes (félig-meddig underground) irányzat egyik üdvöskéje, mert úgy készült, hogy nem nyújtották be a cenzoroknak a forgatókönyvet előzetes engedélyeztetésre. Szerencsére, utólagosan megkapta a “Dragon Seal” nevű jóváhagyást, szóval forgalomba kerülhet, nem csak zugfilmszínházakban játszák, mint a többi hasonló alkotást, amelyek hivatalosan nem is léteznek (pl. a fentebb említett Meishi Street). Ezek a friss, spontán készülő darabok most a legizgalmasabb dolgok a kínai filmek terén, amelyek akár még a fennálló, nyomokban tervgazdálkodásra hajazó rendszert is megmozgatják és az “ötödik generáció” (vagyis Zhang Yimou, Keige Chen, és a többiek) sorra készülő megamozijai (történelmi és fantasztikus eposzai) után végre testközelből is megmutatják nekünk a mai kínai állapotokat.

146. Blue Gate Crossing (Lee Chih-yen)
Pár éve már láttam és akkor egyszerű tini-drámának gondoltam ezt a tajvani filmet. Csak most fogtam fel, hogy pedig mekkora mérföldkő is ez, ugyanis (eltekintve a huszas évek dekadens Shanghájának felhozatalától) ez az első “kínai” film, amely a másság témáját, mint hétköznapi (tehát normális) jelenséget feszegeti, mégpedig két diáklány és egy közöttük álló fiú történetén keresztül. Kicsit Sophia Coppolásan. A lányok között még egy tizedmásodpercnyi csók is elcsattan! Hozzáteszem, Kínában a homoszexualitás hivatalosan nem is létezik (így aztán fimeken is legfeljebb mint betegséget, vagy mint gyerekkori trauma szövődményét ábrázolják - lásd: Farewell My Concubine). Hong-Kongban 1991-ig büntetendő volt (Wong Kar-wai Happy Togetherje pl. 1997-es), Tajvanon pedig (a több évtizedes japán megszállás hatására) ugyan többnyire elfogadott dolog volt, de nyilvánosan nem volt beszédtéma. Ugyan Tsai Ming-liang már a kilencvenes években is alaposan kitárgyalta a témát (pl. Vive L’Amour), de az ő karakterei cseppet sem hétköznapi emberek (habár az én olvasatomban nagyon is azok), hanem kallódó, magányos, arctalan nagyvárosi lények. Úgyhogy ennek a 2002-es filmnek nagy érdeme, hogy olyan szereplőket vonultat fel, akikkel bármely néző azonosulni tud, annak ellenére, hogy a sztori szerint éppen az egyik lány az, aki nem teljesen boldog a maga szexuális irányultságát illetően. Az őt alakító színésznő amúgy ugyanaz a Gwei Lun-mei, aki a fenti Black Coal, Thin Ice női főszereplője is. Ez volt az első szerepe, rá se ismertem.

folyt. köv.

Anchored in London: the Long Journey of Lambeth’s Vietnamese Refugees

Íme egy önkéntesek által készített dokumentumfilm a London Lambeth városrészében élő vietnámi menekültek megrázó történetéről. A filmhez érintőlegesen nekem is van közöm, de hadd ne arassam le a babérokat.

További info: www.anchoredinlondon.org.uk

Camburger (1. szám)

Mondtam  már, hogy nem szeretem a hamburgert? Sok bajom van vele, pl. hogy marhahúsból van, hogy zsemlébe teszik, hogy sültkrumplival szokták tálalni - hogy csak a három legalapvetőbb, ám számomra roppant visszataszító összetevőjét említsem. Ha választhatok, ezerszer inkább eszem egy közepesen szar kínait, mintsem egy közepes színvonalú hamburgert (vagy sztéket).

Na, de hogy kicsit kimozdítsam magam a komfortzónámból, kitaláltam, hogy felkutatom Cambridge legjobb hamburgeresét. Ez kb. abból fog állni, hegy hetente egyszer véletlenszerűen kiválasztok egy helyet, többnyire valami kocsmát, és rendelek egy burgert. A tapasztalataimat pedig rövid, végtelenül szubjektív beszámolókban rögzítem, hogy aztán évvégén Camburger-díjban részesítsem az arra érdemes helyet.

Íme az első hét hat öt pályázó - két hónap gyűjtése egyben:

Cambridge Brew House
Pár éve nyitott a hely és fennen hirdeti, hogy itt helyben készülnek a kézműves-sörök. A konyháját is nagyra tartották a Google keresőjéből a “pub food cambridge” karaktersorra felugró oldalak. A hamburgere viszont értékelhetetlennek bizonyult. Konkrétan, fél óra várakozás után rákérdeztem, hogy mi a pálya, mire azt a választ kaptam, hogy nincs áram a konyhában, így nem tudnak kiszolgálni. Egy bocsi azért jólesett volna a visszatérített tizesem mellé. Az étvágygerjesztő gyanánt elfogyasztott erős sör finom volt, de jelentős mértékben torzította az est későbbi szakaszában, a következő helyen sikerrel abszolvált első hamburgerről alkotott véleményemet.
Zene: valami Katie Melua-koncertre hajazó förmedvény szólt akadozva, kicsit túl hangosan, majd a rendszeres áramszünetek után újra és újra a legelejétől - idétlen időkig.

image

image

Castle Inn
Ahogy a sörtől eltelve (de cseppet sem jóllakva) bandukoltam hazafelé a fenti helyről, eszembe jutott, hogy a volt titkárnőm mintha azt mondta volna, hogy nem messze tőlem van egy remek kocsma. A Castle Inn. Én általában csak nézek hülyén, ha egy számomra totál jellegtelennek vélt vendéglátóipari egységre, mint erre, azt mondják, hogy hűdejó, mert már elég sok ország elég sok kocsmájában megfordultam ahhoz, hogy tudjak mihez viszonyítani. A Castle Inn kb. a győri Poszeidonhoz hasonlítható, amit főiskolás koromban némi toposszal szoktunk emlegetni, de ez szerintem csak amiatt volt, hogy kiesett az útból és így a pórnép nem vonszolta el magát odáig. De a Castle Inn konyhája üzemelt vasárnap este is, a speciál-menüről pedig nem tudtam levenni sörgőzös szemeimet, így ananászos-kéksajtos “Castle-burgert” rendeltem. Akkor (farkaséhesen) azt gondoltam, hogy a világ legjobb ételét fogyasztom, de utólag beismerem, hogy kb. a meki-színvonalat érte csak el. A hagyma hiánya miatt pedig pontlevonás jár, amit a hangfalakból óbégató Bob Dylan kompenzál csak valamelyest. A sör is ízlett, úgyhogy talán inkább emiatt kellene gyakrabban betérnem ide, ha már egyszer én is ezen a “hegyen” lakom.

image

image

Gourmet Kitchen Burger
Kicsit túlárazott, de finomnak nevezhető, közepesen kicsi kézművesburgereket lehet kapni ebben a franchise-rendszerben működő kajáldában. Még azt is megkérdezik, hogy mennyire süssék át a húspogácsát. Honnan tudjam? Nem szoktam marhahúst enni. Medium rare jó lesz, mondtam találomra. Az extravékonyra (szinte gyufaszálnyi keresztmetszetűre) vágott sültkrumplijuk - skinny fries - nincs benne az árban és sajnos elhűlt, mire az asztalomra került (gondolom, az átlagos kihűlési idő a krumpli vastagságával egyenesen arányos). Alkoholos italokat sem mérnek, de nem is a pia miatt jöttem, úgyhogy nem számít. Ha nem lenne ilyen személytelen, gyorsétterem-utánérzés a hely, akár még valami díjat is adnék nekik.

The Alex
Vagyis a hajdani Alexandra Arms kocsma, ahol egyszer Luluval is voltam randizni. Azóta profilt váltottak, és hamburgerre specializálják magukat. Sajnos a konyha vasárnap este hatkor nem volt nyitva, úgyhogy csak egy korsó IPÁ-t ittam. Hezitálok, hogy adjak-e a helynek mégegy esélyt, mert hiszem, hogy ha valahol tényleg jó a kaja, akkor nem zárnak be hétvégén. Így aztán átnyargaltam a következő helyre:

The Rockers
A falat gitárok, arany- és platinalemezek díszítik, asztalom mellett pl. az egymilliomodik Ziggy Stardust. Kicsit olyan a hely, mintha egy lebutított Hard Rock Café lenne, és itt is a legvadabb rockzene az 1991-es U2 és az Aerosmith határmezsgyéjén helyezkedett el. Aztán belecsap a húrokba Eric Clapton. Bátor vagy! - szól hozzám a felszolgáló csaj, Layla, ahogy elémteszi a kenguru-burgert. Pedig nem is tudhatja, hogy nem szeretem a hamburgert, úgyhogy nekem tökmindegy, hogy milyen állat húsából készül, a bátor jelző mindenképpen kijárna. De miközben ezt fogyasztottam, rájöttem, hogy jobban teszem, ha valami etalon-burgert találok ki, hogy az egyes helyek jobban összemérhetőek legyenek. A kenguruburger sajnos nagyon állatkert zamatú volt, nem tudom pontosabban megfogalmazni. Azon felül pedig kiábrándítóan semmilyen, a hely “varázsát” hűen tükrözve.

image

The Alex (másodszori nekifutásra)
Látványkonyha. A szakács szinte kiesik az ablakon, úgy megbámulja az egyik távozó hölgyvendég fenekét. Én meg a velem éppen szemmagasságban elhelyezkedő, roppant esztétikus dekoltázst nézem, ahogy a pultos csaj elém helyezi a sajtburgeremet. Esztétikailag teljesen rendben - már az ételről beszélek - hiszen a sültkrumpli nem az a vastagra vágott, petyhüdt fajta, mint amit a fish’n’chips mellé adnak, hanem ropogósnak tűnő, hámozatlan variáns (bocs, de a mellek látványa úgy összezavart, hogy nem készítettem róluk képet). A húspogácsáról is ínycsiklandozóan csorog lefele a sajt. Szerencsére az ízekkel is minden rendben, eddig ez a legjobb camburgerem. Plusz pont a pultos lányért lánynak, hogy megkérdezte, jó lesz-e a hús közepesen átsütve. Azt hiszem, nem szólt semmi zene, talán egy focimeccs zaja szűrődött be a kerti részből. Ezen a téren még lehetne javítani.

image

The Maypole
Ezzel a sajtburgerrel jóllaktam, az biztos, de ezt sem fogom feltétlenül pozitívumként elkönyvelni. Megjegyzem, gyakorlatilag csak az a három összetevő szerepelt benne, amelyet nem igazán szeretek: húspogácsa, zsemle, sültkrumpli. Kész, ennyi. Ez pedig, így magában nagyon-nagyon távol áll a tökéletes kombinációtól, külön-külön hiába szinte tökéletes mindegyik, mint ezúttal. Volt ugyan a tányéron egy kis rukola is, az asztalon kommersz kecsap és majonéz, de se paradicsomkarika, se hagyma nem került az ételbe, ami szerintem gáz. Mindezek ellenére, benne volt a jó hamburger potenciálja, a kocsma pedig többszörösen díjnyertes, úgyhogy ajánlom.
zene: Air - Moon Safari album (1998)

image

image

Összegzés: eddig vezet az Alex, második a GKB-franchise, a többi felejtős. Zeneileg pedig mindegyik szánalmasan jellegtelen és idejétmúlt.

25%-os siker

az 1944-es a 2014-es
német magyar
megszállás közélet
emlékműve ✔

YOL∞

dalai lama