csak futó kaland
Három évnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, hogy az egyetlen számot (ti. az életkoromat), amit ki tudtam ejteni vietnámiul, és amit ott minden egyes nap többször is megkérdeztek tőlem, rendre rosszul mondtam. Ugyanis az ötre végződő számok (és naná, hogy csak azok) kivételt képeznek. Tehát a harmincöt nem ‘báj-muj-nám’ (három-tíz-öt), hanem ‘báj-muj-lám’ (három-tíz-kivétel).
Azt hiszem, ha az életemről valaha könyv készül majd, tele lesz Európa Kiadó-idézetekkel.
Első évfordulónkat megünnepeltük Luluval, akiről kiderült, hogy kielégületlen. Jelentem, én is! Talán mindketten jobban jártunk volna, ha tavaly rám hallgatott volna. De az sem kizárt, hogy minden így van a legnagyobb rendben. Mint tudjuk, egy Rolling Stone-on nem nő moha.
Hétvégi túrám tőmondatokban:
Szombat este túl sok sört ittam.
Vasárnap későn keltem.
A Peak Districtben még hófoltok.
Esik az eső.
Lejöttem a térképről.
Nem is reggeliztem.
Kocsmában ülök.
Küldetésem titkos.
Az egyikkel a konyhában csinálom titokban (mindig én megyek el később és ilyenkor belehelyezem a kanalamat a rúzsfoltos bögréjébe), a másikkal pedig otthon hármasban (ugyanis a férjével egyforma parfümöt használunk, így egy kicsit ott kísértek én is, ha megszagolja őt).
Extázisok és imák, fájdalmasan szép éjszaka! Illetve mégsem, mert a last.fm szerint New Yorkban összesen öt darab esemény közül lehet választani egy tipikus szombati napon. Hová menjek?
Anarchy in the UK!
Egy-két apróság miatt be kellett jönnöm az irodába (ma nincs munkanap). Nagyon fegyelmezett voltam, még naplóztam is az épületbe való belépésemet (pedig ilyenkor nincs portás, aki lebaszna “health-and-safety” “health-and-safety” “health-and-safety” mantrájával). Persze mondanom se kell, a semmiből egyszer csak előkerült a fickó, és elkezdett faggatni, hogy kocsival jöttem-e (mert amúgy bicajjal járok). Mondtam, hogy igen. Erre azt mondta, hogy akkor megvan a delikvens, mert már azt gyanította, hogy egy lopott autótól szabadultak meg itt (ezt szerintem el is hitte), mert nem akadt gazdája a kocsinak (ugyanis nem írtam be a rendszámot a naplóba és különben is keresztben áll a jármű, és azt nem lehet - egyetlen egy dolgot csináltam jól, hogy az ‘R’ jelű blokkban álltam meg, nem a C-ben.) Csak annyit mondtam (a fejemre mutatva), hogy kifogyott az üzemanyag. Aztán faképnél hagytam.
Az előző gimnáziumi osztálytalálkozónk olyan jól meg lett szervezve, hogy például az osztályfőnökünk el sem tudott jönni. Ha jól emlékszem, összesen kettő, vagy max. három tanár tette tiszteletét, azok közül se mindegyik tanított engem. Mindegy, de legalább nem egy üresen kongó osztályteremben nosztalgiáztunk, vagy étteremben feszengtünk régen látott osztálytársaink új alter-egóival, hanem a Ráchegyen béreltünk ki egy parasztházat a hétvégére, és annak a kertjében bográcsoztunk.
Az egyik megjelent tanár megemlítette, hogy az azt megelőző héten volt Orbán Viktorék osztálytalálkozója is (ugyanis a Miniszterelnök Úr is az én gimimbe járt, csak tíz évvel felettem korábban), és amikor kiderült, hogy ő is meg fog jelenni az eseményen, nagy kapkodás lett, mert annak az osztálynak a tablója nem volt kifüggesztve a folyosón, ellentétben minden rendes osztályéval. A gondnok aztán nagy nehezen előásta a padláson porosodó tablót és ezzel megmentette az iskola hirnevét.
És ha már tablókról van szó, szeretném elmondani, hogy a Teleki Blanka Gimnázium legfaszább darabját éppen a mi osztályunk jegyzi, annak ellenére, hogy az egyáltalán nem tükrözi az eredeti terveket. Mint kiderülhetett már a kedves olvasó számára, osztályfőnökünk elég szabad kezet adott nekünk az osztály dolgait illetően, úgyhogy az sem okozhat meglepetést, hogy a tablóra félretett osztálypénzt is elsikkasztottuk ránk bízta, mivel, meglátása szerint, jópár, az átlagnál tehetségesebb fiatalt tudhatott sorai között ez az osztály. Azt nem is sejtette, hogy mi pedig egyhangúlag éppen azt a srácot tartottuk a legtehetségesebbnek, és így tablótervezésre egyedül érdemesnek, akit egy évvel korábban ő személyesen tanácsolt el az iskolából. Ez a srác, nevezzük most Lukácsnak, továbbra is szoros szálakat ápolt velünk, volt osztálytársaival, annak ellenére, hogy közben egy rivális gimnázium padjait koptatta, ha oda bejárt. Mivel az ő fényképe sehogy sem kerülhetett fel a telekis 4C tablójára, így kitaláltuk, hogy kárpótlásul majd adunk neki egy lehetőséget, hogy valahogy mégis szerepelhessen. Mivel a rajzhoz legalább akkora tehetsége volt, mint az iskolakerüléshez (többnyire metállemezek borítóit idéző apokaliptikus ceruzarajzokat kreált), adta magát, hogy a tabló közepén levő, az egész tanári kar számára fenntartott helynél nagyobb teret Lukács töltse ki egy különleges műalkotással. Mivel halálfejeket és szörnyszülötteket azért mégsem szerettünk volna hátrahagyni megkopott dicsfényű alma materünknek, a felelősök megszavaztuk, hogy dekoráció gyanánt szerepeljenek hát tablónkon vájárok, mint az általunk képviselni hivatott értelmiségi réteg hanyatlásának allegóriája. A művet gyanúsan sötétlő tárnák, rozsdás csillék, meddőhányók tették volna teljessé. Lukács igent mondott a tervre, így aztán a beavatott kevesek összegyűltünk egyik osztálytársunknál a határidő előtti délutánon. Mivel a büdzsé magában foglalta a grafikusi munka honoráriumát is, piát vettünk a közösbe, hogy legyen ihlet. Sajnos azonban, mire a fotókat mind a helyükre ragasztgattuk, Lukács (illetve minden egyes közreműködő) annyira kidőlt az ihlettől, hogy a vájárokból nem lett semmi. Helyette a panellakás nyolcadik emeleti erkélyéről csorgattuk le a nyálunkat, azon versengve, hogy ki tudja azt mélyebbről visszaszívni.
Másnap, sajgó fejjel megjelentünk az utolsó osztályfőnöki órán, a félkész tablóval felvértezve (csak a feliratok és a fotók kerültek a helyükre). Még mindig fingunk se volt, hogy a középen díszelgő, hatalmas szűz területet hogyan fogjuk kimagyarázni. És ekkor, az utolsó utáni pillanatban, mikor már Zsuzsa néni bámulta tátott szájjal a tabula rázát, és láttam szemében a kérdést, hogy WTF, kiböktem (habár nem biztos, hogy az én ötletem volt, talán inkább egy ihletett összekacsintás a többiekkel), hogy az a középső zóna arra hivatott, hogy ott az egész osztály dedikálhassa a tablót. Egyszer valamelyikőnk aláírása még sokat érhet. Erre az egész osztály egy emberként fellélegzett, az eredeti tervbe beavatottak azért, mert megúsztuk a dolgot, a többiek meg azért, mert a félkésznek tűnő tabló titkára végre fény derült. Még tetszett is nekik, hogy ilyen fontos szerepet szántunk nekik.
Egyesével mindenki aláírta hát a tablót, lassan kitöltve a teret és a tanév végét jelentő kicsöngetésig hátralevő időt. Az egyik szélhámos azonban (nem mondom meg, melyik) kétszer állt sorba, másodszorra Lukács művészúr szignóját helyezve el az alkotmányon, pedig az a hiányzó személy mindössze annyival járult hozzá, hogy inspirációt adott a nagy műhöz. Számomra ez az aláírás a legértékesebb mind közül.
Epilógus
Időközben eltelt húsz év, és néha még most is megkapom, hogy mekkora anarchista vagyok. De ha visszatekintek, például a fenti esetre, továbbra is azt látom, hogy akkor adva volt egy számunkra fontos ember, akinek nem adatott meg a lehetőség, hogy méltó módon, velünk egy lapon említtessék. Mivel nem kapott egyenlő esélyt, neki adtuk hát a főszerepet, mégha ez egy titkos, underground (érted: vájár haha) produkció maradt is. Ilyenkor továbbra sem azt érzem, hogy az anarchista énem vezetne, hanem hogy a humanista. Vannak, akik egyszerűen képtelenek felfogni a kettő közti mérhetetlen különbséget. Az egyedüli követendő normák, vagyis az emberi becsület és tartás, sosem kívül, pláne nem felsőbb szinten íródnak, hanem legbelül.
megunhatatlan
funkisztikus vietnámi falatok
(Source: vforvieta)
Đại Lâm Linh - Dệt Tầm Gai
Nesze neked Bálint-nap! Én még mindig az irodában dekkolok, a vonal másik végén párommal a főnökkel:
Chúc mừng Tết.
